2007. január 8., hétfő

3. Laurell K. Hamilton:Bűnös vágyak (Vámpírvadász 1.)

10
Ellenőriznem kellett a bezárt ajtót. Megrángattam, babráltam a zárral, mintha tudnám, hogy kell föltörni. Megnéztem, van-e kilazult rács, bár az apró nyíláson úgyse bírtam volna magam átpréselni.
Ellenőriztem az ajtót, meri nem tudtam megállni, hogy ne tegyem. Ugyanaz késztetett erre, mint ami miatt a csomagtartót rázzuk, ha a slusszkulcs az autóban maradt.
Már sokszor kerültem zárt ajtón belülre. Egy se nyílt ki nekem csak úgy; de hát mindig van egy első alkalom. A fél életemet adnám érte. Á, mégse. Rossz szöveg.
Neszt hallottam, úgyhogy ismét a cella belseje és a nyirkos, beázott fal felé fordultam. Patkány, futott végig a túló fal mentén. Egy másik a lépcső peremén kukucskált, bajusza mozgott. Szerintem nem létezik patkánymentes sziklabörtön, de azért hajlandó lettem volna egy olyat is kipróbálni.
A lépcső körül valami más is mászkált, a fáklyafényben kutyának néztem. De nem az volt. A németjuhász méretű patkány ráült saját sima hátsójára. Rám bámult, hatalmas mancsát szőrös mellére görbítve. Rám meresztette egyetlen, fekete gombhoz hasonlító szemét. Pofája fölhúzódott sárga fogairól. Több mint tíz centis metszőfogaí olyanok voltak, mint a kicsorbult kések.
Fölordítottam:
- Jean-Claude!
A levegőt éles visongás töltötte be, visszhangozva, mintha a dögök egy alagúton át jöttek volna. A lépcső széléhez mentem. És megláttam. A falban egy csaknem embermagasságú alagút volt. Az alagútból patkányok ömlöttek elő, vastag hullámokban, szőrösen, visítva, harapásra készen. A cellába áradtak, és ellepték a padlót.
- Jean-Claude! - Dörömböltem az ajtón, a rácsnak ugrottam, ahogy korábban is. Hasztalan. Nem jutottam ki. Belerúgtam az ajtóba, és fölsikoltottam:
- A kurva életbe! - A kiáltást visszhangozták a falak, csaknem elfojtva az ezernyi tülekedő mancs zaját.
- Nem jönnek érted, amíg nem végeztünk.
Megdermedtem, a kezemet az ajtón tartva. Lassan megfordultam. A hang a cella belsejéből jött. A padlón szűrös kis testek vonaglottak. A cellát betöltötte az éles visítás, az állatbőr surrogása és a több ezer apró karom kopogása. Több ezren voltak. Több ezren.
A gomolygó szőrös áradat közepén sziklaként ült négy óriáspatkány. Egyikük rám meresztette fekete gombszemét. A tekintetében semmi patkányszerű nem volt. Azelőtt soha nem találkoztam patkányemberrel, de most biztos voltam benne, hogy azt látok.
Egyikük behajlított hátsó lábaira állt. Embernagyságú volt, arca keskeny patkányarc. Hosszú, csupasz patkányfarok kanyarodott a hajlott lábak köré, mint valami vasrag kötél. A patkányember - egyébként kétségtelenül hímnemű volt - kinyújtotta felém egyik karmos mancsát:
- Gyere le közénk, ember. - Vastag hangja volt, majdhogynem bolyhos, némi visongó mellékzöngével. Minden egyes szó pontos volt, mégsem hangzott jól. A patkányok szája nem beszédre való.
Persze nem mentem le hozzá. Semmi esetre sem. A szívem, majd' kiugrott a torkomon. Ismertem egy pasast, aki túlélt egy farkasember-támadást, majdnem meghalt, és nem lett belőle farkasember. Ismertem egy másikat is, akit épp csak egy karcolás ért, és tigrissé változott. Tehát volt rá esély, hogy ha akár csak megkarmolnak most, egy hónapon belül szőrös pofám lesz, fekete cipőgombszemekkel és sárgás agyarakkal kiegészülve. Te jószagú úristen.
- Gyere le, ember. Gyere le játszani.
Nagyot nyeltem. Olyan érzés volt, mintha a szívemet akarnám lenyelni.
- Nincs kedvem.
A patkány sziszegve felkacagott:
- Föl is mehetünk érted. - Az óriáspatkány átvonult a kisebb patkányok között, mire azok hisztérikusan menekültek az útjából, egymás nyakára hágtak, nehogy a patkányemberhez érjenek. A patkányember megállt a lépcső aljain, és rám nézett. A bundája csaknem mézbarna volt, benne szőke csíkokkal. - Ha mi hozunk le téged erővel, annak nem fogsz örülni.
Nagyot nyeltem. Hittem neki. A késemért nyúltam, de a tok üres volt. Hát persze, a vámpírok elvették. A francba.
- Gyere le, ember, játsszunk!
- Ha engem akarsz, ahhoz előbb el kell kapnod!
A patkányember a mancsába fogta a farkát, és simogatta. Aztán az egyik karmos mancsa végigszántott szőrös hasán, majd meg lejjebb.
Meredten a képébe bámultam, ő pedig kiröhögött.
- Kapjátok el!
Két kutyanagyságú patkány elindult a lépcső felé. Az egyik kisebb patkány fölvinnyogott, a lábuk alá szaladt. Magas, szánalmas visítás hallatszott, aztán csend. A kis patkány még rángatózott, amíg a többi be nem borította. Apró csontok ropogtak. Itt semmi nem vész kárba.
Az ajtóhoz lapultam, mintha bele tudtam volna süllyedni. A két patkány, két sima szőrű jól táplált állat, fellopózott a lépcsőn. De a tekintetükben semmi állatszerűt nem találtam. Bármit is láttam bennük, az emberi volt és intelligens.
- Várjatok, várjatok!
A patkányok megtorpantak.
A főpatkány megszólalt:
- Igen?
Jól hallhatóan nyeltem.
- Mit akartok?
- Nikolaos azt kérte, szórakoztassunk téged, amíg vársz.
- Ez nem válasz a kérdésemre. Mit akartok, mit csináljak? Mit akartok tőlem?
A főpatkány ajka fölhúzódott besárgult fogairól. Úgy nézett ki, mintha vicsorogna, de azt hiszem, mosolynak szánta.
- Gyere le hozzánk, ember. Simogass meg minket, hagyd, hogy mi is megsimogathassunk. Megmutatjuk neked a fogunk és a szőrünk gyönyöreit. - A patkányember a combján lévő szőrzetbe mélyesztette a karmait. Ez a figyelmemet a patkányember lába közé terelte, aztán elfordítottam a tekintetem az arcomat elöntötte a forróság. Elpirultam. A kurva életbe!
A hangom majdnem szilárd volt:
- Ezzel akarsz mély benyomást tenni rám? - kérdeztem.
A patkányember egy pillanatra megdermedt, majd vicsorogni kezdett:
- Hozzátok ide!
Remek, Anita, hergeld csak. Utalj arra, hogy a cucca kissé méreten aluli. A patkányember sziszegő nevetésétől kirázott a hideg:
- Ma éjjel jót fogunk mulatni. Én aztán tudom.
Az óriáspatkányok fölmásztak a lépcsőn, az irhájuk alatt megfeszültek az izmaik, a bajszuk ajkár a drót, ide-oda mozgott. A hátam az ajtó deszkájának préseltem, és a földre csúsztam.
- Ne, könyörgök, ne - a hangom magas volt és rémült, utáltam.
- Ilyen hamar megtörtél, de kár - mondta a patkányember.
A két óriási patkány már szinte rám vetette magát. Az ajtónak feszítettem a hátam, fölhúztam a térdem, a sarkam megvetettem, lábfej pipál, Egy karmos ujj ért a lábszáramhoz, összerezzentem, de kivártam. Sikerülnie kellett. Könyörgöm, istenem, ne engedd, hogy megsebesítsenek. Patkánybajusz sepert végig az arcomon, szőrös súly nehezedett rám.
Előrerúgtam, páros lábbal találtam el a patkányt. Az a hátsó lábaira emelkedett, és hátratántorodott. Ide-oda dülöngélt, és csapkodott a farkával. Előrevetődtem, és mellbe vágtam. A patkány átbukfencezett a lépcső peremén.
A másik, patkány lekuporodott, torkából mély morgás tört elő. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmai, aztán fél térdre ereszkedtem, és megtámaszkodtam. Ha akkor ugrik rám, amikor állok, leesem a lépcsőn. Csak pár centire voltam a szélétől.
A patkány ugrott. A földre vágtam magam, és oldalra gördültem. A lábamat és a fél kezemet a meleg testbe mélyesztettem, és arrébb segítettem. A patkány elzúgott fölöttem, és eltűnt a szemen elől. Hallottam rémült visitását, ahogy zuhant. Aztán a súlyos puffanást. Elégedett lehettem. Azt azért nem hittem, hogy akár egyikük is megdöglött volna. De ez volt a legtöbb, amit tenni tudtam.
Fölálltam, a hátamat ismét az ajtónak vetve. A patkányember már nem mosolygott. Én viszont rámosolyogtam, édesen, legszebb angyali mosolyommal. Láthatólag nem tetszett neki.
Aztán egy sima mozdulatot tett, mintha szét akarná választani a levegőt. A kisebb patkányok intését követve előreözönlöttek. A sok szőrös kis test barnán fortyogó masszaként kúszott fölfelé a lépcsőn.
Egypárat elkaphatok, de az összeset nem. Ha a patkányember úgy akarja, elevenen falnak fel, egyik kis piros falat a másik után.
A lábamnál tülekedő, veszekedő patkányözön. Apró testek csapódtak a csizmámhoz. Egyikük kinyújtózott, hogy elérje a csizmám szárának szegélyét. Lerúgtam magamról a patkányt. Visítva zuhant le a lépcsőről.
Az óriáspatkányok arrébb vonszolták egyik sebesült társukat. Az nem mozgott. A másik, amelyiket ledobtam a lépcsőről, sántított.
Egy patkány fölugrott, és a blúzomba akasztotta a karmait. Ott csüngött, a karma beleakadt az anyagba. A súlya a mellemre nehezedett. A hátánál fogva ragadtam meg. Fogak hatoltak a kezembe, aztán összezárultak, szétmorzsolva a bőrt és kiharapva a csontot. Fölüvöltöttem és el akartam hajítani a patkányt. Az úgy himhálózott a kezemen, mint valami ocsmány fülbevaló. Bundáján csorgott a vérem. Aztán egy másik ugrott a blúzomra.
A patkányember mosolygott.
Egy újabb mászott az arcom felé. Megfogtam a farkát, és letéptem magamról. Felkiáltottam:
- Félsz személyesen idejönni? Félsz tőlem? - A hangom vékony volt a rémülettől, de kimondtam. - A haverjaid gajra mentek abban, amit re meg se mersz csinálni! Ez a helyzet? Ez?
Az óriáspatkányok rám bámultak, majd a főnökükre. A patkányember rájuk sandított:
- Én nem félek egy embertől!
- Akkor gyere föl te magad, és kapj el, ha tudsz! - A patkány egy vérsugár kíséretében elszakadt a kezemtől. A hüvelyk- és a mutatóujjam között szétrepedt a hús.
A kisebb patkányok tétováztak, vadul néztek körbe. Az egyikük éppen félúton volt a farmerem szárán. Az is a földre pottyant.
- Én nem félek.
- Bizonyítsd be - a hangom valamivel szilárdabbnak tűnt, körülbelül mint egy kilencévesé, az eddigi öt helyett.
Az óriáspatkányok a vezérükre bámultak, figyelmes, bíráló, várakozó tekintettel. A főpatkány ismét azt a levegőt hasító mozdulatot tette, csak visszafelé. A patkányok fölvisítottak és a hátsó lábukra álltak, mintha nem tudnák elhinni, mi történik, de aztán elkezdtek lefelé özönleni a lépcsőn, ugyanarra, amerről jöttek.
Nekitámaszkodtam az ajtónak, remegő lábbal, megharapott kezemet a mellemhez szorítva. A patkányember lassan kúszni kezdett a lépcsőn fölfelé. Könnyedén mozgott nyúlánk lábán és párnás mancsain, erős, karmos ujja a köbe vájt.
Az ilyen állatemberek gyorsabbak és erősebbek a közönséges embernél. Semmi trükk, semmi bűvészmutatvány, egyszerűen csak jobbak. Ezt a patkányembert nem tudom majd úgy meglepni, mint az elsőt. Kételkedtem abban, hogy eléggé feldühíthetem ahhoz, hogy bekattanjon, de míg éltem, reméltem. Sebesült voltam, fegyvertelen, az ellenség pedig túlerőben. Ha nem tudom elérni, hogy hibázzon, nagy szarban vagyok.
A patkányember megnyalta a fogát.
- Friss vér - mondta. Aztán hangosan beleszippantott a levegőbe. - Bűzlesz a félelemtől, ember. Vér és félelem, vacsora szagát érzem. - A nyelve elővillant. Nevetett rajtam.
Ép kezemet a hátam mögé csúsztattam, mintha odanyúlnék valamiért: - Gyere közelebb, hímpatkány, és meglátjuk, mennyire ízlik az ezüst.
A patkányember tétovázott, dermedten, félig a legfölső lépcsőre kuporodva.
- Nincs nálad ezüst.
- Akarsz az életedre fogadni?
A patkányember karmos keze összekulcsolódott. Az egyik óriáspatkány visított valamit. A főpatkány rávicsorgott idefentről:
- Nem félek!
Ha tovább hergelik a többiek, a blöfföm nem jön be.
- Láttad, mit műveltem a haverjaiddal. Azt fegyver nélkül tettem - a hangom mély vo1t és magabiztos. De jó nekem.
A patkányember nagy, lakkfekete szeme sarkából figyelt engem. Szőre úgy csillogott a fáklyafényben, mintha frissen mosta volna. Aztán egy kis szökkenéssel a lépcsőfordulóban termett, épp csak hogy ne tudjam elérni.
- Még sose láttam szőke patkányt - közöltem. Bármi jó, ha betölti a csöndet, bármi, ami visszatartja öt az utolsó lépéstől. Jean-Claude biztos nemsokára értem jön. Ekkor hirtelen, félig fuldokolva elnevettem magam.
A patkányember megdermedt és rám bámult.
- Mit röhögsz - a hangjában épp csak egy kis bizonytalanság érződött. Jó.
- Épp abban reménykedtem, hogy a vámpírok hamarasan eljönnek érrom, és megmentenek. El kell ismerned, hogy ez vicces.
Ő láthatólag nem tartorna annak. Rengetegen nem értik a humorom. Ha egy kicsivel bizonytalanabb vagyok, azt gondoltam volna, hogy nem jók a vicceim. Na nem.
A kezemet megmozgattam a hátam mögött, még mindig azt színlelve, hogy kés van benne. Az egyik óriáspatkány fölvisított, és ez még nekem is gúnyosan hangzott. A patkányember nem élte volna túl, hogy becsaptam. Én esetleg azt nem élném túl, ha nem csapom be. A legtöbb ember lefagy vagy pánikba esik, ha patkányemberrel találkozik. Nekem volt időm hozzászokni a gondolatához. Nem fogok felszívódni a puszta érintésétől. Egyetlen lehetséges mód volt rá, hogy megmeneküljek. Ha tévedek, a patkányember megöl. A gyomrom liftezni kezdett, nagyot kellett nyelnem. Inkább halott leszek, mint szőrös. Ha a főpatkány megtámad, legjobb, ha minél előbb, megöl. A szörnyállatok közül nem a patkányt választottam volna legszívesebben. Ha balszerencsések vagyunk, a legkisebb karcolás is megfertőzhet.
Ha gyors vagyok és szerencsés, eljutok egy kórházba, és kikezelnek. Mint a veszettségből. Természetesen néha segített az oltás, néha épp' az változtatta szörnnyé a beteget.
A főpatkány hosszú farkát karmos mancsai közé tekerte.
- Még egyszer se kapott el szörny?
Nem tudtam eldönteni, hagy a szexről beszél-e vagy a vacsoráról. Egyik se hangzott túl kellemesen. Ez az állat begerjeszti magát, összeszedi a bátorságát, aztán ha már fölkészült, jön, hogy elkapjon. De én azt akartam, hogy akkor jöjjön, amikor én fölkészültem.
A szex mellett döntöttem, és így válaszoltam:
- Nincsenek meg hozzá az eszközeid, hímpatkány.
A patkányember megdermedt, mancsával végigsimított a saját testén, karommal fésülgette a bundáját.
- Meglátjuk, kinek mije van, ember.
- Szerinted ez az egyetlen módja a szexnek? Hogy ráerőszakolod magad valakire? Vagy emberként is olyan ronda vagy, mint most?
A patkányember rám sziszegett, vicsorgó szájjal, minden foga látszott. Nyüszítéssel kevert morgás szakadt ki a testéből, egyszerre volt magas és mély. Soha nem hallottam még ehhez hasonlót. A hang emelkedett és ereszkedett, és erőszakos, sziszegő felhangokkal töltötte be a szobát. A patkányember válla összegörnyedt.
Visszafojtottam a lélegzetem. Most beszóltam neki. Majd eldől, hogy beválik-e a tervem, vagy megölnek. A patkány elrugaszkodott. Lebuktam a földre, de ő készült rá. Elképzelhetetlen sebességgel ugrott rám, vicsorogva, a karmával felém kapott, és belevisított az arcomba.
A mellkasomhoz húztam a lábam, különben rám mászott volna. Az egyik karmos mancsát a térdemre téve szét akarta feszíteni a lábam. Átöleltem a térdem, hogy visszaverjem őt. Olyan volt, mintha egy száguldó acéltömb ellen küzdenék. A patkány ismét felvisított, magasan, sziszegve, a nyála rám záporozott. A szörny letérdelt, hogy így jobb szögből nyomhassa le a combom. Teljes erőből kifelé rúgtam. Ő észrevette, és megpróbált visszakozni, de mindkét lábam az ő két lába között landolt. A becsapódás erejétől a patkány fölemelkedett térdelő helyzetéből, majd a lépcsőfordulóba zuhant, karma a követ kaparta. A patkányember magas, nyüszítő, hörgő hangot adott ki magából. Úgy tűnt, nem kap rendesen levegőt.
Az alagútból egy másik patkányember rontott elő, és mindenüt patkányok nyüzsögtek, visítva és cincogva. Csak ültem a lépcsőfordulóban, a lehető legtávolabb a tekergőző szőke patkánytól. Az új patkányemberre meredtem, fáradtságot éreztem és dühöt.
A kurva életbe, működnie kellett volna. A rosszfiúk nem kaphattak erősítést, ha amúgy is egymagam voltam ellenük.
Ennek a példánynak feketr volt a szőre, teljesen szénfekete. Enyhén hajlított hátsó lábán levágott szárú farmert viselt. Simán, egész testéből mozgott..
A szívem majd' kiugrott a torkomon. Úgy vert. Libabőrös lettem a rajtam mászkáló apró testek emlékétől. A kezem lüktetett, ahol a patkány megharapott. Most szét fognak tépni.
- Jean-Claude!
A patkányok barna áradata eltakarodott a lépcső környékéről is. Éles visongással berohantak az alagútba. Csak bámultam.
Az óriáspatkányok a jövevény felé sziszegtek, orrukkal és mancsukkal a kimúlt óriáspatkányra mutattak.
- Önvédelemből tette. Mit csináltatok?- a patkányember hangja mély volt, csak a szavak végén vált elmosódottá. Ha becsuktam volna a szemen, akár emberé is lehetett volna.
De nem csuktam be a szemem. Az óriáspatkányok elvonultak, maguk után vonszolva a továbbra is öntudatlan haverjukat. Nem halt meg, de csúnyán megsérült. Ahogy a többiek eltűntek az alagútban, az óriáspatkányok egyike visszanézett rám. Üres, fekete tekintete fájdalmas élményeket ígért, ha újra összetalálkoznánk valaha.
A szőke patkányember abbahagyta a tekergőzést, és nagyon csöndben feküdt, lihegve, karját maga köré fonva. A jövevény megszólalt:
- Mondtam már, hogy soha ne gyere ide.
Az első patkányember erőlködött, hogy fölüljőn. Láthatólag fájt neki a mozgás.
- A gazda hívott, és én engedelmeskedtem.
- Én vagyok a királyod. Nekem engedelmeskedsz - a fekete bundás patkány fölfelé indult a lépcsőn, farkával dühösen csapkodott, majdnem mint egy macska.
Fölkeltem, és a hátamat az ajtónak vetettem, ki tudja, hányadszorra aznap éjjel.
A sebesült patkányember azt mondta:
- Csak addig vagy a királyunk, amíg meg nem halsz. Ha ellenszegülsz a gazdának, hamar meg fogsz halni. Ő hatalmas, sokkal hatalmasabb, mint te. - A szőke hangja még mindig gyenge volt és nagyon vékony, de már kezdett rendbejönni. A harag tette.
A patkánykirály előreszökkent, mozgó fekete folt. Leverte a lábáról a másik patkányembert, kissé behajlított könyökkel tartotta a grabancát, ágy, hogy annak a levegőben kalimpált a lába. Aztán az arcába hajolt:
- Én vagyok a királyod, és te engedelmeskedni fogsz nekem, különben megöllek.
Karmos keze a szőke patkány torkába vájt, amíg az fulladozva vergődni nem kezdett. Aztán a patkánykirály lelökte a szőkét a lépcsőn. Az szinte rongyként bukdácsolva zuhant le.
A lépcső aljából lihegő, sajgó kupacként heverve bámult ránk. A szeméből egy egész máglya lángra lobbantására elegendő gyűlölet sütött.
- Jó1 van? - kérdezte a jövevény.
Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy hozzám beszél. Bólintottam. Szemmel láthatólag meg voltam mentve; nem mintha szükségem lett volna rá. Hát persze, hogy nem volt.
- Köszönöm.
- Nem azért jöttem, hogy magát megmentsem - válaszolta a patkánykirály.- Csak
megtiltottam a népemnek, hogy a vámpíroknak vadásszon. Ezért jöttem.
- Hát, tudom, hol a helyem: valamivel egy bolha fölött. Mindenesetre köszönöm. Bármi is volt a szándéka.
A patkánykirály bólintott:
- Szívesen.
A bal felkarján észrevettem egy égési sebet. Durva kidolgozású korona volt. Valaki megbélyegezte őt.
- Nem lenne egyszerűbb koronát és jogart hordani?
A patkánykirály lepillantott a karjára, aztán patkánymódra elmosolyodott, kimutatva a foga fehérjét.
- Így mindkét kezem szabad.
A szemébe néztem, hogy megtudjam, szórakozik-e velem, de nem tudtam kitalálni. Így próbáljunk olvasni egy patkányarcban.
- Mit akarnak magával a s vámpírok? - kérdezte ő.
- Azt akarják, hogy nekik dolgozzam.
- Tegye meg. Ha nem teszi, bántani fogják.
- Ahogy magát is bántani fogják, ha távol tartja tőlük a patkányokat?
A patkánykirály vállat vont, kelletlen mozdulattal:
- Níkolaos azt hiszi, ő a patkányok királynője, mert magához tudja szólítani őket. Viszont mi nem egyszerűen patkányok vagyunk, hanem emberek, és van választásunk. Nekem legalábbis.
- Tegye mrg, amit akar, és nem fogja bántani - mondtam.
Ismét a patkánymosoly.
- Adni adok tanácsot, de a kapottat nem mindig fogadom e1.
- Én sem - feleltem.
A patkánykirály a szeme sarkából rám bámult, aztán az ajtó felé fordult: - Jönnek.
Tudtam, kikről beszél. A buli véget ért. Jönnek a vámpírok. A patkánykirály leszökkent a lépcsőn, és összevakarta a lepottyant szőke patkányt. Láthatólag minden erőfeszítés nélkül a vállára dobta a testet, aztán eltűnt, berohant az alagútba, gyorsan, olyan gyorsan, mint egy meglepett egér a konyhai lámpa fényében. Csak egy sötét folt.
Kopogó lépteket hallottam a folyosón közeledni, és félreálltam az ajtóból. Az ajtó kinyílt, és Theresa állt a lépcső tetején. Lebámult rám és az üres cellára, csípőre tett kézzel, összeszorított szájjal.
- Hol vannak?
Föltartottam véres kezemet:
- Eljátszották a szerepket, aztán elmentek.
- Nem lett volna szabad elmenniük - mondta Theresa. A vámpírnő bosszús hangon felmordult. - Az a patkánykirály volt, ugye?
Én vállat vontam:
- Elmentek. Nem tudom, miért.
- Milyen nyugodt vagy, milyen bátor, Nem ijesztettek meg a patkányok?
Ismét vállat vontam. Ami egyszer bevált, ahhoz érdemes ragaszkodni.
- Nem lett volna szabad vért ontaniuk - Theresa rám meredt. - Csak nem fogsz alakot váltani a következő teliholdkor? - A hangjából kíváncsiság érződött. És aki kíváncsi, hamar megöregszik. Még talán ők is.
- Nem - közöltem, ennyiben hagyva a dolgot. Semmi magyarázkodás. Ha tényleg magyarázatot akart volna, csak a falhoz kellett volna csapnia engem, és azonnal elmondom neki, amit csak akar. Ő még bele sem izzadt volna. De persze, Aubrey már büntetésben volt, mert bántott egem.
A vámpírnő szeme összeszűkült, ahogy méregetett engem:
- A patkányoknak meg kellett volna félemlíteniük téged, halottkeltő. Nem úgy tűnik, mintha...
- Lehet, hogy nem ijedek meg, olyan könnyen - erőfeszítés nélkül voltam képes a szemébe nézni. Csak szemek. Semmi több.
Theresa hirtelen rám vigyorgott, kivillantva a szemfogait.
- Nikolaos majd talál valamit, ami megfélemlít téged, halottkeltő. Hiszen a félelem hatalom. - Az utolsó szót úgy lehelte, mintha attól tartana, esetleg túl hangosan mondja ki.
Mitől félnek a vámpírok? Talán kihegyezet karók és fokhagyma képe kísérti őket, vagy vannak ennél rosszabb dolgok is? Hogyan lehet megijeszteni a hullákat?
- Indulj el előttem, halottkeltő. Menj, és találkozz a gazdáddal.
- Theresa, neked talán nem gazdád Nikolaos?
A vámpírnő kifejezéstelen arccal bámult rám, mintha az előbbi nevetése csak illúzió lett volna. A tekintete hideg és sötét. Még a patkányok szemében is több élet volt.
- Mielőtt véget ér ez az éjszaka, Nikolaos lesz mindenki gazdája.
Megráztam a fejem:
- Nem hiszem.
- Jean-Claude ereje ostobává tett.
- Nem - válaszoltam -, nem ez az oka.
- Hát akkor micsoda, halandó?
- Az, hogy inkább meghalok, minthogy egy vámpír talpnyalója legyek.
Theresa sosem pislogott; most is csak bólintott, lassan.
- Lehet, hogy teljesül a kívánságod.
A tarkómon égnek állt a haj. Bár álltam a tekintetét, a gonoszságnak mégiscsak volt egyfajta kisugárzása. Egy nyakszirtet borzoló, torokszorító érzés, amitől görcsbe rándul az ember gyomra. Már embereknél is éreztem ezt. Nem kell a gonoszsághoz élőhalottá válni. De az határozottan segít.
Elindultam a vámpírnő előtt. Theresa csizmájának kopogására a folyosó éles visszhanggal felelt. Talán csak a saját félelmem beszélt belökni, de mintha jégkocka csúszott volna le a gerincem mentén. Úgy éreztem, a vámpírnő folyamatosan engem néz.

11
A terem hatalmas volt, akár egy raktár, de a fal masszív, szilárd sziklából épült. Egyre vártam Lugosi Bélát, hogy pelerinjében végigsöpörjön a vendég mellett. De az, ami az egyik falnál ült, majdnem ilyen jó volt.
Halálakor körülbelül tizenkét-tizenhárom éves lehetett. Apró, félig fejlett mellek sejlettek hosszú, könnyű ruhája alatt. A ruha halványkék volt, és tüzesen hatott a kislány bőrének tökéletes fehérségéhez, képest. A gyerek már életében is sápadt lehetett, vámpírként kísérteties. Az a fajra tejfölszőke, amely a gyerekekre jellemző, mielőtt bebarnul a hajuk. Ez már soha nem barnulhat be.
Nikolaos faragott fatrónuson ült. A lába nem ért le a földre.
Egy hímnemű vámpír lépett elő, és a trón karfájára támaszkodott. Bőre különös, barnás elefántcsont árnyalatú volt. A vámpír áthajolt a karfán, és Nikolaus fülébe sugdosott.
A kislány elnevette magát, csengettyűhangon. Bájos, kiszámított hang. Theresa odament a kislányhoz, a trón mögé állt, és kezével barázdát húzott a hosszú, tejfölszőke hajba.
Egy halandó férfi ment a trón jobb oldalához. Hátát a falnak támasztotta, keze ökölbe szorítva az oldala mellett. Egyenesen előrebámult, arca kifejezéstelen volt, gerince merev. Csaknem teljesen kopasz volt, az arca keskeny, a szeme barna. A legtöbb férfinek nem áll jól, ha kopasz. De ő jól nézett ki így. Jóképű, de azt sugározta, hogy ezzel nem nagyon törődik. Katonának gondoltam, bár nem tudom, miért.
Egy másik férfi jött elő, és Theresának dőlt. Fövenyszőke haját rövidre vágatta. Az arci furcsa, nem szép, de nem is csúnya. Olyan arc, amit nem felejt el az ember. Olyan arc, ami megszépülhet, ha valaki elég sokáig nézi. A szeme fakó zöld szinben játszott.
Bár nem volt vámpír, talán mégis korai volt embernek nevezni.
Legutoljára Jean-Claude jött, és a trón bal oldalára állt. Nem ért hozzá senkihez, és bár ott állt mellettük, úgy látszott, nem hozzájuk tartozik.
- No - mondtam -, most már csak a Drakula filmzenéje kell, és kész is vagyunk.
Nikolaos beszédhangja is, mint a nevetése, magas és ártatlan volt. Kitervelt ártatlanság.
- Azt hiszed, vicces vagy, ugye?
Vállat vontam:
- Néha rám jön.
A kislány rám mosolygott. Nem látszott a szemfoga. Olyan emberinek tűnt, a
szeme pajkosan csillogott, az arca gömbölyded és kedves. Nézd, milyen veszélytelen vagyok, csak egy aranyos kis kölyök. Rendben.
A fekete bőrű vámpír ismét Nikolaos fülébe súgott. Ő fölkacagott, olyan kristály tisztán, hogy palackozni lehetett volna.
- Ez a nevetés természetedből fakad, vagy gyakoroltad? Nem. Tuti, hogy gyakoroltad.
Jean-Claude arca megrándult. Nem voltam biztos benne, hogy mit nem akar: nevetni vagy összevonni a szemöldökét. Talán ezt is, azt is. Van, akiből ilyen hatást váltok ki.
A nevetés kifakult Nikolaos nagyon emberi arcából, aztán már csak a szeme villogott- Abban a villogó tekintetben nem volt semmi vidámság. A macska néz így a madárra.
Nikolaos hangja minden szó végén megemelkedett. Shirley Temple affektált így.
- Te vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon hülye.
- Ehhez a hanghoz gödröcskés arc illene.
Jean-Claude közbeszólt, lágyan:
- Én a hülyére szavazok.
Rápillantottam, aztán vissza a hátborzongató bandára.
- Fáradt vagyok, sebesült, dühös és ijedt. Szeretném, ha véget érne a müsor, és rátérnénk az üzletre.
- Kezdem érteni, miért vesztette el Aubrey az önuralmát - Nikolaos hangja száraz volt, humortalan. Az affektálása elolvadt, akár a jég.
- Tudod, hány éves vagyok?
Rámeredtem, és megráztam a fejem.
- Mintha azt mondtad volna, hogy ügyes, Jean-Claude - Nikolaos úgy ejtette ki a nevét, mint aki haragszik.
- Az is.
- Akkor mondd meg, hány éves vagyok - Nikolaos hangja fagyos volt, egy haragos felnőtt hangja.
- Nem tudom megmondani. Nem tudom, miért, de nem tudom megmondani.
- Hány éves Theresa?
A fekete hajú vámpírnőre bámultam, fölidézve az elméje súlyát. Theresa kinevetett.
- Száz éves, talán százötven, nem több.
Nikolaos arca kifürkészhetetlennek tűnt, mint a faragott márvány. Azt kérdezte:
- Hogyhogy csak ennyi?
- Ennyinek érzem.
- Érzed?
- Az agyamban érzem... az ereje nagyságát - Mindig gyűlöltem hangosan elmagyarázni ezt a részt. Misztikusan hangzott. Pedig nem az. Úgy ismerem a vámpírokat, ahogy mások a lovakat vagy az autókat. Értettem hozzá. Tapasztalatból. De úgy véltem, Nikolaos nem örülne, ha egy lóhoz vagy egy autóhoz hasonlítanám, tehát befogtam a számat. Na tessék, mégse vagyok hülye.
- Nézz rám, halandó. Nézz a szemembe - Nikolaos hangja még mindig nyájas volt, híján Jean-Claude parancsoló erejének.
Jézusom, még hogy nézzek a szemébe. Az ember azt várná, hogy a város fővámpírja ennél eredetibb is tud lenni. Ezt persze nem mondtam ki hangosan. Nikolaos szeme kék volt vagy szürke, vagy ilyen is, olyan is. A tekintete súlyként nehezedett rám. Szinte azt vártam, hogy ha fölnyújtom a kezem, arrébb tudom nyomni. Még soha nem találkoztam ilyen erős tekintettel.
De képes voltam a szemébe nézni. Valahogy sejtettem, hogy nem így kéne történnie.
A Nikolaos jobbján álló katona rám nézett, mintha végre valami érdekeset is csináltam volna.
Nikolaos felállt. Kicsit előbbre lépett a trónjától. Legfeljebb a kulcscsontomig ért volna, vagyis nevezhetjük alacsonynak. Egy pillanatra megállt, légiesen és bájosan, akár egy festmény. Az életnek nyoma sem volt benne, csak finom vonalaknak és gondosan választott színeknek.
Mozdulatlanul állt, aztán megnyitotta előttem az elméjét. Mintha csak egy lepecsételt ajtót tárt volna ki. Az elméje összecsapott az én elmémmel, és megtántorodtam. Késként hasítottak belém a gondolatai, acélhegyű álmok.. Nikolaos elméjének tűnékeny darabkái táncoltak a fejemben; fájt és megbénított az érintésük.
Térdeltem, és nem emlékeztem, hogy mikor estem el. Fáztam, nagyon fáztam. Semmim sem maradt. Jelentéktelen voltam ehhez az elméhez képest. Hogyan hihettem magam vele egyenlőnek? Hogyan tehetnék mást, mint hogy csúszva-mászva könyörgök a bocsánatáért? Tűrhetetlenül tiszteletlen voltam vele.
Négykézláb kúszni kezdtem Nikolaos felé. Úgy tűnt, ezt kell tennem. A bocsánatáért kellett esedeznem. Szükségem volt rá. Hogyan közelíthetnénk meg másképp
egy istennőt, mint térden csúszva?
Nem. Valami nem volt rendben. De mi? Kérnem kell az istennőt, hagy bocsásson meg nekem. Imádnom kell őt, meg kell tennem, amit csak kíván. Nem. Nem.
- Nem - suttogtam. - Nem.
- Gyere hozzám, gyermekem - a hangja olyan volt, mint hosszú tél után a tavasz. Megnyitotta a bensőm. Melegséget, otthont adott nekem.
Nikolaos kinyújtotta felém két sápadt karját. Az istennő megölel engem. Csodálatos. Miért henteregtem még mindig a padlón? Miért nem rohantam hozzá?
- Nem - csaptam a kezemmel a kövezetre. Fájt, de nem eléggé- - Nem! - vertem az öklömet a kőhöz. Az egész karom beleremegett, aztán megbénult. - NEM!- Újra és újra a sziklába vertem az öklömet, míg ki nem serkedt a vérem. A fájdalom éles volt, valódi volt, az enyém volt. Felsikoltottam: - Tűnj el az agyamból! Te kurvai!
Összegömbölyödtem a kövezeten, zihálva, kezemet a hasamhoz húzva. A szívem a torkomban dobogott. Alig kaptam tőle levegőt. Tisztán, élesen áradt szét bennem a harag. Nilcolaos elméjének utolsó árnyékát is elűzte tőlem.
Felpillantottam rá. Harag, és azon túl rettegés. Nikolaos úgy zúdult át az agyamon, mint az óceán egy kagylón, betöltött és kiürített. Talán meg kell őrjítenie ahhoz, hogy megtörjön engem, de ha akarta, képes volt erre is. És én semmit nem tudtam
csinálni, hogy megvédjem magam.
Nikolaos lebámult rám, és felkacagott, azzal a csodálatos, csilingelő kacagással.
- Nahát, találtunk valamit, amiről a halottkeltő is fél. Bizony - a hangja dallamos és kellemes volt.- Ismét a kis menyasszony.
Nikolaos letérdelt elém, a térde alá hajtva az égszínkék ruhát. Igazi hölgy. Derékban kissé meghajolt, hogy a szemem közé nézzen:
- Hány éves vagyok, halottkelő?
A sokk most jött ki rajtam, reszketni kezdtem. A fogam úgy vacogott, mintha mindjárt halálra fagynék, és talán így is volt. A hangom, a fogaim és a rángatózó állkapcsom közül préselődött elő.
- Ezer - mondtam - Vagy több.
- Igazad volt, Jean-Claude. Tényleg ügyes - Níkolaos szinte az arcomba nyomta az arcár. Szerettem volna ellökni, de még inkább szerettem volna, ha nem ér hozzám.
Nikolaos megint kacagott, magas hangon, féktelenül, szívfacsaróan tisztán. Ha nem vagyok annyira rosszul, ráüvöltök vagy az arcába köpök.
- Jól van, halottkeltö, értjük egymást. Megteszed, amit akarunk, vagy lehámozom rólad az eszedet, mint a hagyma héját - lehelne az arcomba Nikolaos, hangját suttogóra fogva. Gyermeki suttogás volt, némi kuncogó éllel. - Elhiszed, hogy képes vagyok rá, ugye?
Elhiszem.
12
Le akartam köpni azt a sima, sápadt arcot, de féltem, mit tenne akkor velem Nikolaos. Az arcomon lassan végiggördült egy verejtékcsepp. Bármit hajlandó lettem volna megígérni neki, csak ne érjen hozzám soha többé. Nikolaosnak nem volt szüksége arra, hogy hipnotizáljon, csak meg kellett rémítenie. A félelem fog irányítani. Erre számított Nikolaos. De ezt én nem engedhettem.
- Vidd... már... innen a... pofád - mondtam.
Nikolaos nevetett. A lehelete langyos volt és mentaillatú. Mentolos cukorka. De a tiszta, modern illat alatt, nagyon halványan a friss tér szaka érződött. Öreg halál. Fiatal gyilkosság.
Már nem vacogtam. Ezt mondtam neki:
- Vérszagú a szád.
A kislány hátrébb ugrott, az egyik kezét a szája elé kapta. Olyan emberi mozdulat volt, hogy elnevettem magam. Nikolaos ruhája az arcomat súrolta, miközben fölkelt. Az egyik apró, cipellős láb mellbe rúgott.
Az ütés erejétől hátrabukfenceztem, éles fájdalom, fulladás. Azon az éjszakán már másodszorra nem kaptam levegőt. Hason feküdtem, kinyújtózva, levegő után kapkodva, a kínt nyeldekelve. Nem hallottam, hogy eltört volna a valamim. Pedig valamimnek el kellett volna törnie.
Egy hang dübörgött fölöttem, szinte perzselt:
- Vigyétek el innen, mielőtt én ölöm meg.
A kín éles nyilallássá szelídült. A lenyelt levegő perzselt. A mellkasom összezsugorodott, mintha forró ólmot nyeltem volna.
- Maradj, ahol vagy, Jean.
Jean-Claude megtorpant, félúton a fal és énközöttem. Nikolaos apró, sápadt keze egyetlen intésével megálljt parancsolt neki.
- Hallasz engem, halottkeltő?
- Igen - a hangom elfulladt. Nem volt elég levegőm a beszédhez.
- Eltörtem valamid? - A kislány hangja madárként szárnyalt föl.
Köhögtem, próbáltam megköszörülni a torkomat, de fájt. Átöleltem a mellkasomat, míg a fájdalom el nem halványult.
- Nem.
- Kár. De úgy sejtem, ez lelassította volna az eseményeket, vagy hasznavehetetlenné váltál volna a számunkra. Úgy tűnt, Nikolaos az utóbbit még lehetségesnek tekinti. Vajon mit tettek volna velem, ha eltörik valamim? Nem akartam tudni.
- A rendőrség csak négy vámpírgyilkosságról tud. Ezeken kívül még hat történt.
Óvatosan levegőt vettem:
- Miért nem jelentitek be a rendőrségen?
- Édes kis halottkeltőm, sokan vannak köztünk, akik nem bíznak az emberi törvényekben. Tudjuk, mennyire egyenlően bánik az emberi igazságszolgáltatás a halhatatlanokkal Nikolaos ismer elmosolyodott, ismét csak a gödröcske hiányzott az arcáról. - Jean-Claude az ötödik leghatalmasabb vámpír volt a városban. Most a harmadik.
Nikolaosra meredtem, várva, hogy nevessen, hogy azt mondja, csak viccelt. Ő tovább mosolygott, pontosan ugyanazzal a mosollyal, akár egy viaszbáb. Hülyét akarnak csinálni belőlem?
- Valami megölt két vámpírmestert? Akik erősebbek voltak, mint - nyelnem kellett, mielőtt folytattam - Jean-Claude?
Nikolans mosolya szélesebb lett, szemfoga jól kivehetően elővillant.
- Gyorsan átláttad a helyzetet. El kell ismernem. És talán ez enyhíti majd Jean-Claude büntetését is. Ő :ajánlott téged nekünk, tudtad?
Megráztam a fejem, és Jean-CIaude-ra pillantottam. Meg se mozdult, még csak nem is lélegzett. Csak a szemét fordította felém. Sötétkék volt, mint az éjfél, és lázasan csillogott. Még mindig nem evett azóta. Miért nem engedte Nikolaos?
- Miért kap büntetést Jean-Claude?
- Aggódsz érte? - kérdezte Nikolaos, hangjában színlelt meglepetéssel. - Ej, ej, ej, hát nem haragszol rá, amiért belerángatott téged?
Egy pillanatra Jean-Claude-ra meredtem. Akkor rájöttem, mit látok a tekintetében. Félelmet. Félt Nikolaostól. Tudtam, ha létezik valaki, akire számíthatok ebben a teremben, az ő. A félelem jobban összeköt, mint a szeretet vagy, akár a gyűlölet, és jóval gyorsabban működik.
- Nem - feleltem Nikolaosnak.
- Nem, nem - Nikolaos szétcincálta a szót, gyerekes hangsúllyal. - Jól van. - A hangja hirtelen mélyebb lett, felnőttes, sütött belőle a harag. - Kapsz tőlünk egy ajándékot, halottkeltő. A második gyilkosságnak volt egy tanúja. Látta Lucast meghalni. Ő majd mindent elmond neked, ugye, Zachary? - Nikolaos rámosolygott a fövenyszőke férfira.
Zachary bólintott. Megkerülte a trónszéket, és mélyen meghajolt előttem. Az ajka túl vékony volt az arcához képest, a mosolya ferde. Mégis, a jeges zöld tekintete megragadom. Már láttam valahol az arcát, de hol?
Zachary egy kis ajtóhoz lépett. Azelőtt nem vettem észre azt az ajtót. Bár a fáklyák reszkető árnyékában bújt meg, mégis észre kellett volna vennem. Nikolaosra sandítottam, ő pedig bólintott, ajkát mosolyra húzva.
A tudtom nélkül elrejtette előlem az ajtót. Megpróbáltam fölkelni, két kézzel támaszkodva.
Hiba volt. Nyögtem, és olyan fürgén álltam talpra, amennyire csak mertem. A kezem már lüktetett a sok horzsolás és karmolás miatt. Ha megérem a reggelt, szószerint be leszek gyulladva.
Zachary, mint a bűvész a függönyt, lendületes mozdulattal fölrántotta az ajtót. Az ajtóban egy ember állt. Egy menedzseröltöny maradvárnyait viselte. Vékony alkata volt, csak középtájon vastagodott meg egy kicsit; tú1 sok sör, túl kevés testmozgás. Harminc körül lehetett.
- Gyere - szólt rá Zachary,
A férfi bejött a szobába. A szeme elkerekedett a félelemtől. Kisujján gyűrű csillant meg a fáklya fényében. A pasasnak rettegés- és hullaszaga volt. Még látszom, hogy le van sülve a bőre, és a szeme sem száradt be. Sokkal inkább embernek lehetett nézni, mint bármely vámpírt a teremben, pedig a pasas halottabb volt bármelyiküknél. Csak idő kérdése az egész. Halottakat támasztok föl pénzért. Látásból fölismertem, hogy zombi.
- Emlékszel Nikolaosra? - kérdezte Zachary.
A zombi emberszeme tágra nyilt, az arcából kifutott a szín. A rohadt életbe, teljesen embernek tűnt.
- Igen.
- Válaszolni fogsz Nikolaos kérdéseire, megértetted?
- Megértettem - a zombi összeráncolta a homlokát, mintha csak összpontosítana valamire; valamire, amire nem egészen emlékezett.
- Azelőtt nem akart válaszolni a kérdéseinkre. Ugye? - kérdezte Nikolaos.
A zombi megrázta a fejét, tekintetét egyfajta rettegő izgalommal a kislányra függesztve. Így nézhet a madár a kígyóra.
- Meg is kínoztuk, de borzasztó makacs volt. Aztán, mielőtt folytathattuk volna a dolgunk, felakasztotta magát. Igazán, el kellett volna vennünk tőle a deréksziját - Nikolaos hangjából bosszúság érződött.
- Én... felakasztottam magam? Nem értem. Én... - meredt rá a zombi. - Nem is tudja? - kérdeztem én.
Zachary elmosolyodott:
- Nem tudja. Hát nem csodálatos? Tudod, milyen nehéz valakit annyira emberivé tenni, hogy elfelejtse: ő már halott.
Tudtam. Ez azt jelentette, hogy valakinek nagyon nagy hatalma van. Zachary úgy bámulta a zavarodott zombit, mint valami müalkotást. Jó drágát. - Te támasztottad fell? - faggattam.
Nikolaos azt kérdezte tőlem:
- Hát nem ismersz fel egy másik halottkeltőt? - aztán nevetett, könnyedén, mint a távoli csengettyűszó a szélben.
Zachary arcára pillantottam. Ő rám szegezte a tekintetét, próbált engem az emlékezetébe vésni. Az arra üres volt, bár az egyik szeme alatt meg-megrándult egy izom. Düh? Félelem? Aztán ismét rám mosolygott, ragyogó mosollyal. Megint rám tört a felismerés érzése.
- Tedd fel a kérdésedet, Nikolaos. Most már felelnie kell.
- Ez igaz?- kérdezne tőlem váratlanul Nikolaos.
Haboztam; meglepett, hogy hozzám fordul.
- Igen - válaszoltam végül.
- Ki ölte meg Lucast, a vámpírt?
A zombi Nikolaosra bámult, arca összefacsarodott. A lélegzete nyugtalan volt és túl szapora.
- Miért nem felel nekem?
- Túl bonyolult a kérdés - magyarázta Zachary, - Lehet, hogy nem emlékszil, kicsoda Lucas.
- Akkor te fogod kikérdezni, és elvárom tőle, hogy válaszoljon - Nikolaos hangjából fenyegetés sütött.
Zachary színpadias mozdulattal megfordult, karját széttárta.
- Hölgyem és uraim, íme az élőhalott! - kiáltotta és vigyorgott a saját viccén.Rajta kívül más még csak el sem mosolyodott. Én sem értettem a viccet.
_ Láttad, hogy meggyilkolnak egy vámpírt?
A zombi bólintott.
- Igen.
- Hogyan ölték meg?
- A szívét kitépték, a fejét levágták - a zombi hangját cérnavékonnyá tette a rettegés.
- Ki tépte ki a szívét?
A zombi rázni kezdte a fejét, sebes, rángatózó mozdulatokkal:
- Nem tudom, nem tudom.
- Kérdezd meg, mi ölte meg a vámpírt - szóltam közbe.
Zachary dühös pillantást lövellt félém. A szeme üvegesen zöld volt. Az arcán kidudorodtak a csontok. A harag pergamennel bevont csontvázszoborrá változtatta. - Ez az én zombim, és az én ügyem!
- Zachary - szólt rá Nikolaos.
A férfi gépies mozdulattal Nikolaos felé fordult.
- Ez jó kérdés. Ésszerű kérdés - Nikolaos hangja mély volt és nyugodt. De senki nem dőlt be neki. A pokol biztos tele van ilyen hangokkal. Mindegyik halálos, de mind olyam ésszerű.
- Kérdezd meg tőle, Zachary.
Zachary visszafordult a zombihoz, kezét ökölbe szorítva. Nem értettem, honnét van ez a harag.
- Mi ölte meg a vámpírt?
- Nem értem - a zombi hangjából pánik csendült ki.
- Miféle teremtmény tépte ki a szívét? Egy halandó?
- Nem.
- Egy másik vámpír?
- Nem.
Hát ezért nem használhatók bírósági tárgyaláson tanúként a zombik. Kézen fogva kell őket vezetni, hogy választ kapjunk tőlük.
Erre jönnek az ügyvédek, hogy rávezetjük a tanút. Ami igaz is, de ez nem jelenti azt, hogy a zombi hazudik.
- Akkor mi ölte meg a vámpírt?
Ismét fejrázás, jobbra, balra, jobbra, balra. A zombi kinyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang. Mintha félrenyelte volna a szavakat, mintha valaki papírt nyomott volna le a torkán.
- Nem tudom!!!
- Mi az, hogy nem tudod?! - Zachary ráüvöltött, és belevágott a zombi arcába. A zombi védekezően a feje fölé kapta a karját. - Meg... fogod... nekem... mondani! - Minden egyes szót egy pofon kísért.
A zombi térdre esett, és sírásban tört ki.
- Nem tudom!!!
- Felelj, te rohadék!- Zachary belerúgott a zombiba, az pedig, egy kupacban a földre hemperedett.
- Állj! - léptem közelebb. - Állj!
Zachary még egyszer utoljára bele rúgott a zombiba, majd nekem támadt.
- Ez az én zombim! Azt csinálok vele, amit akarok!
- Valamikor emberi lény volt. Ennél több tiszteletet érdemel - térdeltem le a síró zombi mellé. Éreztem, hogy Zachary fölém tornyosul.
Nikolaos rászólt:
- Hagyd békén a lányt. Egyelőre.
Zachary úgy állt ott a hátam mögött, mint egy nyomasztó, haragos árnyék. Megérintettem a zombi karját. Az összerezzent.
- Semmi baj. Nem foglak bántani - mondtam.
Nem foglak bántani. A pasas megölte magát, hogy megszabaduljon. De még a sír sem adott neki elég menedéket. Tegnap még azt mondtam volna: nincs halottkeltő, aki ilyen célból támasztana fel valakit. A világ néha rosszabb annál, mint amiről tudni akarok.
Le kellett fejtenem a zombi kezét az arcáról, majd fölemelni a fejét, hogy rám nézzen. Nekem az első pillantás is elég volt. A zombi fekete szeme elképzelhetetlenül tágra nyílt, tele rettegéssel. A szájából vékony nyálcsík szivárgott.
Megcsóváltam a fejem, majd felálltam.
- Megtörted.
- Meg én. Egy rohadt zombi sem csinálhat hülyét belőlem. Válaszolni. fog a kérdésekre.
Megperdültem, hogy a férfi dühös szemébe nézzek:
- Nem érted? Megtörted az elméjét.
- A zombiknak nincs is elméjük!
-Valóban nincs. Csupán annak az emlékét őrzik, hogy mik voltak azelőtt. És azt is csak rövid ideig. Ha jól bánsz velük, képesek a személyiségüket megőrizni, egy hétig, vagy talán még tovább, de ez... - A zombira mutattam, aztán Nikolaoshoz fordultam: - A rossz bánásmód fölgyorsítja a folyamatot. Egy sokk pedig elpusztítja.
- Mit mondasz, halottkeltő?
- Ez a szadista - böktem egy ujjal Zachary felé - elpusztította a zombi elméjét. Többé már nem felel a kérdésekre. Senkinek, soha többé.
Nikolaos fakó viharrá vált. A szeme akár a kék üveg. Szavai csendesen fölperzselték a szobát:
- Te arrogáns... - Remegés futott végig a testén, cipellős lábától a hosszú, tejfölszőke hajáig. Vártam, mikor kap lángra a trónus a haragjától.
A düh lehántotta róla a gyermeki álcát. Fehér pergamen-bőre a csontokra feszült. Karmos, begörbített ujjai a levegőt markolászták. Aztán fél kezével a szék karfájába vájt. A fa nyikorgott, majd széttört. A reccsenése visszhangzott a kőfalak közt. Nikolaos hangja égette a bőrünket:
- Takarodj innen, mielőtt megöllek. Vidd magaddal a nőt is, kísérd vissza épségben a kocsijához. Még egy mulasztás, legyen az bármilyen kicsike, kitépem a gégéd, és a gyermekeim a véred záporában fognak fürödni.
Nagyon érzékletes, kissé túl drámai, de nagyon érzékletes. Ezt nem mondtam ki hangosan. Mi több, el is állt a lélegzetem. Egyetlen mozdulat is felkeltheti Nikolaos figyelmét. De csak az kell, hogy bocsánatot kérjünk tőle.
Ezt, úgy tűnik, Zachary is megérezte. Meghajolt, tekintetét le sem véve Nikolaos arcáról. Majd egy szó nélkül sarkon fordult, és az alacsony ajtó félé indult. Lépte nem volt sietős, mintha a halálos tekintet nem is égetne lyukat a hátába. Zachary az ajtónyílásban megállt, és intett, mint aki ki akar engem tessékelni az ajtón. Jean-Claudera pillantottam, még mindig ott állt, ahol Nikolaos hagyta őt. Catherine biztonságáról nem is kérdeztem meg Nikolaost, nem volt rá lehetőség. A dolgok túl gyorsan történtek. Kinyitottam a szám, talán Jean-Claude rájött, mit akarok.
Jean-Claude karcsú, sápadt keze egyetlen intésével elnémított. A kefe olyan fehérnek tűnt, mint az ingén a csipke. A szeme kék tűzzel telt meg. Váratlanul halálra sápadt arca körül lobogott a hosszú fekete haj. Ember mivolta lefoszlott róla. A hatalma tűzként futott át rajtam, a karomon égnek állt tőle a szőr. Átöleltem magam, és rábámultam a lényre, aki azelőtt Jean-Claude volt.
- Rohanj! - üvöltött rám, a hangja belém hasított. Szinte a vérem is kiontotta. Tétováztam, de aztán észrevettem Nikolaost. A levegőben lebegett, lassan emelkedve. Pókhálószerű haja a koponyája körül táncolt. Aztán Nikolaos felemelte egyik karmos kezét. A csontok és az erek összeszorultak elefántcsont bőre alatt.
Jean-Claude megpördült, karmos kéz csapott félém. Valamitől a falnak vágódtam, sőt filig az ajtón kívülre kerültem. Zachary elkapta a karom, és a küszöbön túlra rántott.
Kitéptem magam a kezéből. Az ajtó becsapódott az orrom előtt.
- Édes Jézusom - suttogtam.
Zachary már a szűk lépcső alján volt, hogy kivezessen. Felém nyújtotta a kezét. Az arca fénylett az izzadságtól.
- Kérlek. - a keze úgy mozdult felém, mint egy vergődő madár.
Az ajtó alól bűz szivárgott. Rothadó holttestek szaga. A felpüffedt testek, a felrepedt, napon puhuló bőr, a megalvadt, néma erekben rothadó vér szaga. Befogtam a szám, és elhátráltam.
Istenem - suttogta Zachary. Fél kezével eltakarta az orrát és a száját, a másikat még mindig felém nyújtotta.
Nem vettem tudomást a kezéről, de felzárkóztam melléje a lépcsőn. Zachary kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de akkor megnyikordult az ajtó. Azután megremegett a fa, dübörögve, mintha hatalmas szél rontana neki. Az ajtó alól szél süvített. A hajam viharos szélben úszott. Pár lépést hátráltunk fölfelé a lépcsőn, mialatt a súlyos faajtót olyan vihar rázta-tépte, amely nem lehetett ott. Vihar a teremben? A szélviharba a rothadó hús émelyítő szaga vegyült. Egymásra néztünk. Abban a pillanatban fölismertük, hogy ketten vagyunk ellenük, illene a dolog ellen. Megfordultunk, és mintha drót kötne össze, futásnak eredtünk.
Nem lehetett vihar az ajtó mögött. Nem jöhetett onnan szél, nem űzhetett minket felfelé a keskeny kő lépcsőfokon. Nem voltak rothadó hullák a teremben. Vagy mégis? Istenem, nem akartam tudni. Nem akartam tudni.
13
Robbanás söpört végit a lépcsőn. A szele úgy döntött fel minket, mint a játékszereket. Az ajtó felrobbant. Négykézláb próbáltam elmenekülni, csak el innen. Zachary föltápászkodott és fél karomnál fogva engem is talpra rángatott. Rohantunk.
Vonítás hallatszott mögöttünk, de nem láttunk semmit. Bömbölt mögöttünk szélvihar. A hajam az arcomba repült, és elvakított. Zachary keze megragadta az enyémet, és nem eresztett. A fal sima volt, a lépcső csúszós kő, semmibe nem tudtunk kapaszkodni. A lépcsőhöz lapultunk, egymásba fogódzva.
- Anita - hallottam Jean-Caude bársonyos suttogását. - Anita.
Küzdöttem a szél ellen, hogy fölnézhessek, hogy lássak, pislogva. Nem láttam semmit.
- Anita - a szél a nevemen szólított. - Anita.
Valami fölragyogott, kék tűz. Két lángoló kék pont, a viharban lebegve. Egy szempár. Jean-Claude szeme? Meghat?
kék lángocskák ereszkedtek. A szél nem érte őket. Felsikoltottam:
- Zachary! - De a hangomat elnyelte a szél bömbölése. Vajon Zachary is látta ezt, vagy meg fogok örülni?
A kék lángok egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, és hirtelen ráébredtem: nem akarom, hogy hozzám érjenek, mint ahogy hirtelen arra is rájöttem, hogy pontosan ezt fogják tenni. Valami azt súgta nekem, hogy ez nagyon rossz volna.
Elszakadtam Zacharytől. Ő valamit üvöltött nekem, de a szél úgy bömbölt és csikorgott a szűk falak közt, mint egy elszabadult hullámvasút. Más nem is hallatszott. Mászni kezdtem fölfelé a lépcsőn, a szél nekem rohant, megpróbált a földre dönteni. Ezen kerül nem hallatszott más, csak Jean-Claude szavai a fejemben:
- Bocsáss meg.
A kék lángocskák hirtelen az arcom előtt teremtek. A falnak lapultam, és belecsaptam a tűzbe. A kezem áthatolt a lángon. Mintha ott se lett volna.
felsikoltottam:
- Hagyj békén!
A láng beleolvadt a kezembe, aztán a szemembe, mintha ott se lettem volna. A világ kék üveggé vált, csendes semmi, kék jég. Suttogás:
- Rohanj! Rohanj!
Aztán ismét a lépcsőn ültem, és a szélbe pislogtam. Zarhary engem bámult.
A szél elállt, mintha valaki megnyomott volna egy gombot. Fülsüketítő volt a csend. A lélegzet szapora lihegésben szakadt ki belőlem. Nem volt pulzusom. Nem dobogott a szívem. Csak a lélegzetemet hallottam: túl hangos, túl rövid. Most mártudtam, mit jelent az, hogy valakinek „a félelemtől eláll a lélegzete."
Zachary hangja a csöndben durván és túl erősen hallatszott. Azt hiszen, suttogva beszélt, de ordításnak hatott:
- Kéken világított a szemed!
- Csend - suttogtam.
Nem értettem, miért, de valakinek nem volt szabad meghallania, amit Zachary az előbb mondott, nem volt szabad megtudnia, mi történt. Az életem függött tőle. A suttogó hang már nem volt a fejemben, de a legutolsó tanácsa jó volt. Rohanj. Ez nagyon jól hangzott.
A csönd veszélyes volt. Azt jelentette, hogy a harcnak vége, tehát a győztes más dolgokra fordíthatja a figyelmét. Nem akartam e dolgok egyike lenni.
Talpra álltam, és egyik kezemet Zacharynak nyújtottam. Ő zavartan nézett, de aztán megfogta a kezem és fölkelt. Magam után húztam, és futásnak eredtem a lépcsőn fölfelé. Muszáj innen kijutnom, muszáj, vagy itt halok meg, ma éjjel, most. Ezt olyan bizonyossággal tudtam, ami nem hagyott teret a kérdéseknek, nem hagyott időt a tétovázásra. Rohantam az életemért. Ha most Nikolaos észrevenne meghalnék. Meghalnék.
És soha nem tudnám meg, miért.
Zachary is érezhette a rettegést, vagy talán azt gondolta, tudok valamit, amit ő nem, mert velem együtt rohant. Mikor valamelyikünk megbotlott, a másik talpra rángatta, és futottunk tovább. Rohantunk, amíg csak égni nem kezdett a lábam az izomláztól, és az elfogyott levegő éles fájdalommal nem szorította össze a mellkasomat.
Hát ezért jártam kocogni, hogy kurva gyorsan fussak, ha valami üldöz. A vékonyabb combok ígérete nem ösztönzött ennyire. De ez igen: futni, ha kell, rohanni az életemért. A csend súlyos volt, szinte tapintható. Úgy tűnt, mintha fölfelé áramlana a lépcsőn, valami után kutatva. A csend úgy űzött minket, mint az előbb a szél.
Az a baj a lépcsőn futással - ha már volt valaha térdsérülésünk -, hogy nem lehet a végtelenségig bírni. Ide nekem egy vízszintes pályát, és órákig bírok futni. Küldjenek egy dombra, és görcsöt kap a térdem. Csak sajgásnak indult, de nem kellett hozzá sok idő, hogy éles, szaggató fájdalom legyen belőle. Minden egyes lépésnél belenyilallt a lábamba, míg végül az egész lábas lüktetett. A térdízületem kattogni kezdett, ahogy mozgott, tisztán hallhatóan. Ez rossz jel volt. A térdem kiugrással fenyegetett. Ha kikattan a helyéről, itt maradok bénán a lépcsőn, körülöttem a lélegző csenddel. Nikolaos megtalálna és megölne. Miért voltam ebben olyan biztos? Erre nem volt válaszom, csak tudtam, minden egyes lélegzetvételemmel tudtam. Nem szálltam szembe az érzéssel.
Lassítottam, pihentem a lépesőn, kinyújtóztattam a combizmom. Megálltam, fölnyögtem, a rossz lábamon lüktetett az izom. Kicsit nyújtom, és mindjárt jobban érzem majd magam. A fájdalom nem fog elmúlni, ahhoz túlságosan megerőltettem a lábam, de úgy már képes leszek járni, anélkül, hogy a térdem cserbenhagyna.
Zachary összeesett a lépcsőn, nyilvánvalóan nem egy futóbajnok. Ha nem mozog tovább, izomhúzódása lesz. Lehet, hogy ezt ő tudta is. Lehet, hogy nem érdekelte.
Nyújtott karral a falnak támaszkodtam, míg ki nem lazult a vállam. Csak egy, megszokott feladat, míg arra vártam, hogy a térdem megnyugodjon. Csak egy negszokott feladat, miközben füleltem. Mire is? Valami nehéz, csuszamlós, valami ősi, rég halott dologra.
Föntről, a lépcső tetejéről hangok. Megdermedtem, a falnak préselődve, tenyerem nyújtva a hűvös kövön. Mi jön most Mi jöhet még? Istenemre, biztos hamarosan hajnal lesz.
Zachary fölkelt, és a lépcső teteje felé fordult. Én a falnak háttal álltam, úgyhogy fölfelé és lefelé is láttam. Nem akartam, hogy valami hozzám lopakodjon alulról, míg én fölfelé nézek. A pisztolyomat akartam. Bezártam a csomagtartómba, ahol aztán kurva nagy hasznát vettem.
Épp' egy lépcsőforduló alatt álltunk. Pár alkalommal nagyon szerettem volna, ha a sarkon túlra látok. A mostani alkalom ezek egyike volt. Ruha súrlódott a kőhöz, cipő csoszogott.
A férfi, aki megkerülte a sarkot, halandó volt, micsoda meglepetés! Még a nyakát sem jelölték meg. Vattafehér haját majdnem tövig borotválta. A nyakán dagadoztak az izmok. A bicepsze vastagabb a derekamnál. Igaz, a derekan elég vékony, de az ő bicepsze akkor is, hm, figyelemreméltó volt. Legalább százkilencven centi magas, és annyi zsír se volt rajta, amennyivel egy palacsintasütőt ki lehetne kenni. Szeme mint a januári égbolt, kristályos, távoli, jeges, halványkék. Előtte még nem találkoztam olyan testépítővel, aki nem szoláriumozott. Az a sok kicsattanó izom mind fehér volt, tiszta Moby Dick. Fekete, hálós izzasztópóló domborította ki masszív mellkasa minden egyes négyzetcentiméterét. Fekete bermuda lebbent dagadó combja körül. Oldalt föl kellett hasítania a nadrág szárát, hogy a kőkemény combjára bírja húzni.
Suttogva szólaltam meg:
- Jézusom, te mennyit nyomsz?
A pasas mosolygott, szorosan összezárt szájjal. Beszéd közben is alig mozdította az ajkát, egy pillanatra sem mutatva a szemfogát:
- Négyszázat, fekvőpadon.
Halkan füttyentettem. Aztán azt mondtam, amit a pasas hallani akart:
- Figyelemreméltó.
A pasas mosolygott, vigyázva, nehogy kilátsszon a foga. Játszotta a vámpírt. Ilyen gondos alakítást rám pocsékolni! Vajon megmondjam neki, hogy ordít róla: ember ő, nem vámpír? Na nem, mert lehet, hogy kettéroppantana a combján, mint egy hasáb fát.
- Ő Winter - mutatta be Zachary. A név túl tökéletes volt ahhoz, hogy valódi legyen, akár egy világháborús filmsztár neve.
- Mi történik lent? - kérdezte Winter.
- Az úrnőnk harcol Jean-Claude-dal - tájékoztatta Zachary.
Winter mély lélegzetet vett. A szeme csak egy kicsit kerekedett el.
- Jean-Claude? - ez kérdésnek hangzott.
Zachary bólintott és elmosolyodott:
- Igen, egészen idáig kitartott.
- És te kicsoda vagy?-szegezte nekem a kérdést Winter.
Haboztam. Zachary vállat vont.
- Ő Anita Blake - jelentette ki.
Winter ekkor elvigyorodott, kimutatva rendes, normális fogsorát:
- Te vagy a Hóhér?
- Igen.
Winter fölnevetett. A nevetést visszhangzott a falak közt. A csend összeszűkült körülöttünk. A nevetés hirtelen maradt abba, Winter ajka fölött izzadságcseppek látszódtak. Ő is megérezte a csöndet, ő is félt tőle. Halkan, szinte suttogva szólalt meg, mintha a lehallgatástól félne:
- Nem vagy elég nagy, hogy te lehess a Hóhér.
Megvontam a vállam.
- Ez néha engem is csalódottá tesz.
Winter mosolygott, csaknem fölnevetett, de visszanyelte. A szeme csillogott.
- Menjünk innen - javasolta Zachary.
Egyetértettem.
- Azért küldtek, hogy nézzem meg, mi van Nikolaos-szal - vetette közbe Winter.
A csend vibrált a névtől. Winter arcán gyöngyöző izzadtságcsepp gördült végig. Egy jótanács: soha ne ejtsük ki egy dühös vámpírmester nevét, ha „hallótávolságon" belül van.
- Tud ő vigyázni magára - suttogta Zachary, habár a szava így is visszhangzott.
- Neem - mondtam én.
Zachary rám meresztette a szemét, aztán vállat vont. Néha egyszerűen nem tudom magam visszafogni.
Winter rám bámult, arca olyan személytelen volt, akár a faragott márvány; csak a szeme rebbent meg. Miszter Macsó.
- Gyertek - mondta. Aztán sarkon fordult, meg se várva, hogy követjük-e. Követtük.
Bárhová követtem volna, amíg csak fölfelé megy. Csak azt tudtam, hogy semmi, egyáltalán semmi nem vihet engem újra le a lépcsőn. Legalábbis jószántamból nem. Persze, mindig van rá más mód. Winter széles hátára sandítottam. Ja, ha nem vagyunk hajlandók valamit jószántunkból megtenni, mindig van rá más mód.


14
A lépcső egy kocka alakú szobába torkollott. A mennyezetről villanykörte fityegett. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyér fényű villanykörte szép lehet, de ez az volt. Egy jel, hogy magunk mögött hagytuk a rettenet földalatti kamráját, és közeledünk a való világhoz. Haza akartam már menni.
A kőfalú szobából két ajtó vezetett ki: az egyik egyenesen előre, a másik jobbra. Az előttünk lévő ajtón át zene szűrődött be hozzánk. Hangos, vidám cirkuszi muzsika. Az ajtó kitárult, és ránk zúdult a zene. Tarka színek és több száz ember forgatagát pillantottam meg. Egy villódzó táblát: „Elvarázsolt kastély." Egy farsangi bál kellős közepén, fedett helyen. Már Tudtam, hol vagyok. A Kárhozottak Cirkuszában.
A város legnagyobb hatalmú vámpírjai a Cirkusz alatt aludtak. Ezt érdemes volt megjegyezni.
Az ajtó lassan becsukódott, eltompítva a zenét, eltakarva a fénylő táblákat. Egy tinilány szemébe néztem, aki megkísérelt belesni az ajtó mögé. Aztán az ajtó egy kattanással bezárult.
Egy férfi támaszkodott az ajtónak. Magas volt, karcsú, és úgy volt öltözve, mint egy szerencsevadász valami kaszinóhajóról. Kabátja királyi bíbor, gallérján és a gombolás mentén csipke, fekete pantalló és csizma. Arcát széles karimájú kalap árnyékolta be, aranyszínű maszkja csak a száját és az állát hagyta szabadon. Az arany álarc mögül sötét szerepár meredt rám.
A férfi nyelve végigfutott az ajkán és a fogain: tépőfogak, vámpír. Hogy ez miért nem lepett meg engem?
- Féltem, hogy már nem látlak többé, Hóhér - szólalt meg a vámpír, vaskos, déli kiejtéssel.
Winter kettőnk közé állt. A vámpír röhögött, telt, ugató hangon:
- Ez az izompacsirta azt hiszi, megvédhet téged. Széttépjem, hogy bebizonyítsam, téved?
- Erre nem lesz szükség - közöltem. Zachary mellém lépett.
- Megismered a hangom? - kérdezte tőlem a vámpír.
Megráztam a fejem.
- Már két éve. Míg ez az ügy elő nem került, nem is tudtam, hogy te vagy a Hóhér. Azt hittem, meghaltál.
- Nem ugorhatnánk a végére? Ki vagy, és mit akarsz?
- Olyan buzgó, olyan türelmetlen, olyan emberi - emelte fel a vámpír kesztyűs kezét, és levette a kalapját. Rövid, aranyló barna haj keretezte az aranymaszkot.
- Ezt ne csináld, kérlek - figyelmeztette Zachary. - Az úrnő megparancsolta nekem, hogy kísérjem a nőt biztonságban az autójához.
- Miattam a haja szála sem fog meggörbülni. Legalábbis ma éjjel.
A kesztyűs kezek fölemelték a maszkot. A vámpír arcának bal oldalát, mintha megolvadt volna, sebhelyek és kráterek borították. Csak barna szene volt ép és élénk a fehéres rózsaszín szövet gyűrűjében. A sav okoz ilyen mart sebeket. Ezt kivételesen nem sav okozta. Hanem szenteltvíz.
Emlékeztem, hogyan szegezett a földhöz a testével. A foga a karomat marcangolta, míg megpróbáltam távol tartani őt a torkomtól. A csontom tisztán, élesen reccsent, ahol kettéharapta. Sikoltoztam. A keze hátranyomta a fejemet. Aztán lendületet vett a támadáshoz. Tehetetlen voltam. Nem találta el a nyakam, soha nem tudtam meg, miért. A foga a kulcscsontomba mélyedt, kettéroppantotta. Úgy, lefetyelte föl a véremet, mint macska a tejszínt. A rám nehezedő teste alatt feküdtem, és hallgattam, ahogy issza a vérem. A törött csontok még nem fájtak. A sokk miatt. Már semmim se fájt, nem féltem. Haldokolni kezdtem.
De kinyújtottam a kezem, és a fűben valami simára bukkantam: üveg. Egy üvegcse szenteltvíz, amit a félig ember szolgák kiszórtak a táskámból A vámpír nem is nézett rám. Az arcát a sebhez nyomta. A nyelve az általa vájt lyukban kalandozott. A foga végigkarcolta a csupasz csontot, én pedig felüvöltöttem.
A vámpír a vállam gödrébe röhögött, röhögött, miközben megölt engem. Fölpattintottam az üvegcse tetejét, és leöntöttem a vámpír arcát. A húsa bugyborékolt. A bőre sistergett és fortyogott. Ott térdelt fölöttem, a kezét az arcára szorította és ordított.
Azt hittem, benn rekedt a házban, mikor az leégett. Akartam, kívántam a halálát. Nem akartam emlékezni rá, magamba fojtottam. És most itt állt, valóra vált a legkedvesebb rémálmom.
- Mi az, semmi rémült sikoly? Nem is akad el a lélegzeted a félelemtől? Csalódtam benned, Hóhér. Meg se csodálod a saját kezed munkáját:
Hangom fojtottan csengett:
- Azt hittem, meghaltál.
- Hát, most már tudod, hogy más a helyzet. És én is tudom rólad, hogy élsz. Milyen meghitt.
A vámpír elmosolyodott, sebhelyes arcának izmai féloldalra húzták, grimasszá torzították a mosolyár. Van, amit még a vámpírok sem tudnak meggyógyítani.
- Az örökkévalóság, Hóhér, ilyen az örökkévalóság - simított végig a vámpír kesztyűs kezével a sebhelyeken.
- Mit akarsz?
- Légy csak bátor, kislány, annyira bátor, amennyire csak szeretnél. Érzem, hogy félsz. Látni akarom a sebeket, amiket neked okoztam, látni akarom, emlékszel-e még rám, ahogy én is rád.
- Emlékszem rád.
- A sebeket, kislány, a sebeket mutasd.
- Megmutatom a sebeket. És aztán? - Aztán hazamész, vagy ahová csak akarsz. Az úrnő szigorúan elrendelte, hogy, nem szabad bántani téged, míg el nem végzed nekünk a munkádat.
- És aztán?
A vámpír megint mosolygott, szélesen, kimutatva csillogó fogsorát.
- Aztán becserkészlek, és megfizetek neked ezért - érintette meg az arcát. - Gyerünk, kislány, ne légy szégyenlős, már mindenedet láttam. Megkóstoltam a véred. Mutasd meg nekem a sebhelyeket, és a kigyúrt fiúnak nem kell megdöglenie, hogy bebizonyítsa az erejét.
Rápillantottam Winterre. Két ökle keresztben a mellkasán. A gerince szinte vibrált a feszültségtől. A vámpírnak igaza volt: Winter meghalna, csak hogy bizonyítson. Blúzom felhasadt ujját a könyököm fölé löktem. Dimbes-dombos sebhelyek díszítették a könyököm hajlatár. Sebek csorogtak le a hajlatból, folyadékszerűen, kanyarogva, kiömölve a karom külső részére. Az alkarom belső felén a maradék szabad helyet a kereszt formájú sebhely foglalta el.
- Nem hittere volna, hogy még használni fogod valaha ezt a karodat, azok után, ahogy én megtépáztam.
- A fizikoterápia csodálatos dolog.
- Én rajtam viszont már semmilyen fizikoterápia nem segít.
- Hát nem - válaszoltam. A blúzomról hiányzott a legfelső gomb. Még egyet kigomboltam, és széthúztam a blúzt, hogy megmutassam a kulcscsontomat. Sebhelyek árkolták, újabb sebhelyek kúsztak föléje. Fürdőruhában igazán jól mutatott.
- Jó - nyugtázta a vámpír. - Érzem, hogy kiver a hideg verejték, ha rám gondolsz, kicsi lány. Reméltem, hogy ugyanúgy, kísértelek téged, ahogy te is kísértesz engem.
- Azért, tudod, van egy különbség.
- Micsoda?
- Te megpróbáltál megölni engem. Én magamat védtem.
- És miért jöttél a házunkba? Hogy karót döfj a szívünkbe. Azért jöttél a házunkba, hogy megülj minket. Mi nem vadásztunk rád.
- Huszonhárom másik emberre viszont vadásztatok. Ez nagyon sok. A bandátokat meg kellett állítani.
- És ki nevezett ki téged Istenné? Ki tett a hóhérunkká?
Mély lélegzetet vettem. Egyenletes volt, nem szaggatott. Kapok egy piros pontot érte.
- A rendőrség - feleltem.
- Pfuj - a vámpír a padlóra köpött. Nagyon szimpatikus. - Igazán keményen dolgozol, kislány. Megtalálod a gyilkost, aztán ők végeznek vele.
- Most már elmehetek?
- Mindenképp. Ma éjjel biztonságban vagy, mert az űrnő így parancsolta, de ez meg fog változni.
Zachary megszólalt
- Az oldalajtón menjünk ki.
Szinte hátrálva haladt, szemmel tartva a vámpírt, ahogy kifelé mentünk. Winter lemaradt, fedezte a hátunkat. Idióta.
Zachary kinyitotta az ajtót. Az éjszaka nyúlós és fülledt volt. Arcomba csapott a nyári szél, nyirkosan, gyönyörűn.
A vámpír utánam szólt:
- Emlékezz Valentine nevére, mert még hallani fogsz rólam.
Zachary és én kisétáltunk az ajtón. Az becsapódott mögöttünk. Kívül nem volt rajta kilincs, nem lehetett kinyitni. Jegy a célállomásig, kifelé. A kifelé pont jól hangzott. Elindultunk.
- Van puskád ezüstgolyókkal? - faggatott Zachary.
- Van.
- A helyedben én ezentúl magammal hordanám.
- Az ezüstgolyó nem öli meg.
- De lelassítja.
- Le.
Pár percig csendben sétáltunk. Úgy tűnt, mintha körénk óvakodna, és kíváncsi, ragacsos ujjai közé fogna bennünket a meleg nyári éjszaka.
- Nekem géppisztolyra van szükségem.
Zachary rám nézett:
- Nap mint nap egy géppisztolyt fogsz magaddal cipelni?
- Ha lefűrészelem a csövét, befér egy kabát alá.
- A Missouri-parton a nyár kellős közepén elolvadnál. Mért nem rögtön géppuska vagy lángszóró, ha már elkezdted?
- A géppuskának túl nagy a szórása. Ártatlan embereket is eltalálhatsz vele. A lángszóró túl duci. És macerás is.
Zachary megállított, a kezét a vállamra téve:
- Te már használtál ezelőtt lángszórót vámpírok ellen?
- Nem, de már láttam ilyet.
- Te jó ég - Zachary egy pillanatra a levegőbe bámult, majd megkérdezte: - És ment?
- Mint a karikacsapás de azért macerás volt. Leégette körülöttünk a házat. Úgy gondoltam, ez azért egy kicsit extrém.
- Azt elhiszem.
Ismét elindultunk.
- Biztos gyűlölőd a vámpírokat - folytatta Zachary.
- Nem gyűlölöm.
- Akkor miért öldösöd őket?
- Mert ez a munkára, és mert jól csinálom.
Befordultunk az egyik sarkon, és megláttam a parkolót, ahol az autómat hagytam. Úgy tűnt, mintha napokkal ezelőtt hagytam volna itt. Az órám szerint csak pár órája. Egy kicsit olyan érzés volt, mint a repülőbetegség, de időzónák helyett itt eseményeken repültünk át. Ha túl sok a trauma, az ember időérzéke becsavarodik.
Túl sok esemény, túl rövid idő alatt.
- Én leszek a nappali összekötőd. Ha bármire szükséged van, vagy üzenetet akarsz hagyni, itt a telefonszámom - mondta Zachary, és egy gyufásdobozt nyomott a markomba.
A gyufásdobozra pillantottam. Fekete háttér előtt vérvörös felirat: Kárhozottak Cirkusza. Zsebre vágtam a dobott.
A pisztolyom ott feküdt a csomagtartómban. Belebújtam a válltartóba, nem törődve azzal, hogy nem volt zakóm, ami elfedje. Bár a közszemlére tett pisztoly elég figyelemfelkeltő, a legtöbb ember békén hagy vele. Gyakran még futásnak is erednek, megtisztítva az utat. Ez rendkívül kényelmessé teszi az üldözéseket.
Zachary megvárta, míg beülök a kocsiba. Fakó szemébe néztem, és bevallottam:
- Félek tőlük. Természetes emberi tulajdonság, hogy elpusztítsuk azt, amitől félünk.
- A legtöbb ember azzal tölti az életét, hogy menekül az elől, amitől fél. Te vadászul rájuk. Ez kész őrület.
Ebben volt igazság. Becsuktam a kocsiajtót, és otthagytam őt állni a fülledt sötétségben. Föltámasztom a halottakat, és örök nyugalomra helyezem a halhatatlanokat. Ez volt a munkám. Ez voltam én. Ha elkezdtem volna kételkedni az indítékaimban, többé nem öltem volna vámpírt. Ilyen egyszerű. Ma nem kezdtem kétkedni az indítékaimban, vagyis még mindig én voltam a vámpírvadász, illetve az, aminek a vámpírok neveztek. Én voltam a Hóhér.

15
A hajnal úgy siklott át az égen, mint egy fényes függöny. Az Esthajnalcsillag gyémántszilánkként tündökölt az akadálytalanul áramló fényben.
Két napkeltét láttam két nap alatt. Kezdtem morcosnak érezni magam. Már csak azt kellett volna eldöntenem, kire legyek mérges, és mit tegyek ellene. Per pillanat kizárólag aludni akartam. A többi várhat, várnia kell. Egész idáig órákon át hajtott a félelem, az adrenalin és a csökönyösség. Az autó csendjében kezeltem átérezni a saját testem. Nem volt egy vidám dolog.
Fájt, ha fogtam a kormányt, fájt, ha elfordítottam. Remélten, hogy a kezemen a véres horzsolások nem néznek ki rosszabbul, mint amilyenek valójában. Az egész testen el volt gémberedve. A horzsolásokat mindenki alábecsüli. Pedig fájnak. És még jobban fognak fájni, ha alszom rájuk egyet. Semmi sem fogható ahhoz, mint amikor egy derekas verés után reggel fölébredünk. Olyan, mint egy, az egész testre kiterjedő másnaposság.
A házunk folyosóján csend honolt. A légkondicionáló surrogva lehelt a csendbe. Szinte éreztem, hogy alszanak az emberek az ajtók mögött. Késztetést éreztem, hogy a fülemet az egyik ajtóra szorítsam, hátha meghallom a szomszédaim szuszogását. Micsoda csend. A napfelkelte utáni első óra a legmagányosabb. Ez annak az ideje, amikor egyedül lehetünk, és élvezhetjük a csöndet.
Csak a hajnali három óra csöndesebb, de én nem rajongok a hajnali három óráért.
A lakáskulcs már a kezemben volt, majdnem hozná is ért az zárhoz, amikor rádöbbentem, hogy az ajtó nyitva van. Csak résnyire nyitva, majdnem zárva, de mégsem. Az ajtó jobb oldalára léptem, és háttal a falnak lapultan. Vajon meghallották a kulcscsörgést? Ki van odabent? Az adrenalin úgy keringett bennem, mint a jófajta pezsgő. Éberen figyeltem minden egyes árnyékot, a fény esését is. A testem riadókészültségben volt, de imádkoztam Istenhez, hogy erre ne legyen szükség.
Előhúztam a puskám, a hátamat megvetettem a falban. És most? A lakásból egy hang se hallatszott. Talán vámpírok jöttek, bár már szinte teljesen megvirradt. Mégse lehettek vámpírok. Ki más törne be a lakásomba? Mély lélegzetet vettem, aztán kifújtam. Nem tudom. Halvány fogalmam se volt. Az ember azt gondolná, hozzászoktam ahhoz, hogy nem tudom, mi folyik körülöttem, de egyáltalán nem így van. Csak morcos leszek tőle, és kicsit ijedt.
Több választásom is volt. Mehetek, és hívhatom a rendőrséget, nem rossz lehetőség. De mit tudnak tenni ők, amit én nem, azon túl, hogy besétálnak és helyettem öletik meg magukat? Ez elfogadhatatlan volt. Vagy várhatok a folyosón, amíg az
illető föl nem húzza macát. Ez eltarthat egy darabig, és lehet, hogy üres a lakás. Eléggé hülyén éreztem volna magam, ha órákig állok ott kint, a puskát az üres lakásra szegezve. Fáradt voltam, le akartam feküdni. A kurva életbe!
Be is mehetek, lövöldözve. Na nem. Be is lökhetem az ajtót, a földre vághatom magam, hogy bárkit lelőhessek odabent. Ha fegyver van nála. Ha van egyáltalán bent valaki.
A legokosabb az lett volna, ha kivárom őket, de fáradt voltam. Az adrenalin áramát elnyomta a túl sok lehetőség okozta bizonytalanság. Van egy pont, amikor az ember egyszerűen belefárad. Kételkedtem, hogy tovább tudnék itt várakozni a légkondicionált csöndben. Nem aludtam volna el állva, de a gondolata megfordult a fejemben. És egy órán belül fölébrednének, előjönnének a szomszédaim, és talán a tegyeverek kereszttűzében rekednének. Elfogadhatatlan. Jöjjön, aminek jönnie kell, most.
Ezt eldöntöttem. Jó. Semmi nem mossa olyan tisztára az agyat, mint a félelem. A lehető legtávolabb hátráltam, és átmentem az ajtó előtt, rászegezve a pisztolyomat. Aztán a bal oldali fal mellett az ajtó sarkához lopóztam. Az ajtó befelé nyílt Csak be kellett lökni, hogy az előszobafalnak csapódjon; egyszerű. Rendben.
Fél térdre kuporodtam, a vállam begörbítve, mintha úgy be tudnám húzni a nyakamat, mint egy teknősbéka. Biztos voltam benne, hogy ha rám lőnek, a lövés mellmagasságból jön majd. Így lekuporodva, messze a mellmagasság alatt voltam.
Bal kézzel betaszítottam az ajtót, és a küszöbre vetettem magam. Ment, mint a karikacsapás. A pisztolyom a rosszfiú mellére célzott. Csak éppen ő már rég föltette a kezét, és mosolygott rám.
- Ne lőj - kérte. - Én vagyok az, Edward.
Ott térdeltem és csak bámultam rá, forró áradatként öntött el a düh.
- Te szemét! Tudtad, hogy itt vagyok kint!
Edward összekulcsolta az ujjait.
- Meghallottan a kulcsokat.
Talpra álltam, és végigpásztáztam a szobát. Edward a fehér kárpitos karosszékemet az ajtóval szembe állította. Máshoz, úgy tűnt, nem nyúlt.
- Biztosíthatlak, Anita, hogy egyedül vagyok.
- Azt el is hiszem. Miért nem szóltál ki nekem?
- Látni akartan, hogy még mindig jó vagy-e. Elsöpörhettelek volna, mikor az ajtó előtt bénáztál helyesen csörgő kulcsaiddal.
Becsaptam és bezártam magam mögött az ajtót, habár igazság szerint, a lakásomban Edwarddal, talán nagyobb biztonságban lettem volna, ha inkább kizárom magam. Nem volt egy impozáns férfi, sem túl félelmetes annak, aki nem ismerte őt. Százhetven centi volt, vékony, szőke, kék szemű, elbűvölő. De számomra, a Hóhér számára, ő maga volt a Halál. Ő volt az, aki a lángszórót használta.
Már dolgoztam vele azelőtt, és az ég a tanú rá, mennyire éreztem magam biztonságban vele. Nagyobb tűzereje volt, mint Rambónak, csak éppen egy kicsit gondatlan volt, ami az ártatlan szemlélőket illeti. Bérgyilkosként kezdte. Összesen ennyit tudott róla a rendőrség. Azt hiszem, az emberölés már nem volt számára kunszt, ezért áttért a vámpírokra és a vérfarkasokra. Azt is tudtam róla, hogy ha eljön az idő, amikor már kifizetődőbb lenne neki, hogy megöljön, mint hogy a barátom legyen, megtenné. Edwardnak nem volt lelkiismerete. Ez tette tökéletes gyilkossá.
- Egész kurva éjjel fent voltam, Edward. Nincs hangulatom a játékaidhoz.
- Mennyire sérültél le?
Vállat vontam, és fölrántottam a szemöldököm:
- Főleg horzsolásaim vannak, a kezem begyulladt. Tűrhetően vagyok.
- Az éjszakás titkárotok azt mondta, leánybúcsún vagy - vigyorgott rám Edward, a szeme csillogott. - Jó kis buli lehetett...
- Összefutottam egy vámpírral, talán ismered.
Edward fölvonta szőke szemöldökét, ajkát némán összecsücsörítette.
- Emlékszel a házra, amit majdnem a földig égettél? - folytattam.
- Kábé két éve volt. Megöltünk hat vámpírt és két halandó szolgát.
Megkerültem Edwardot, és lerogytam a kanapéra.
- Egyet elszalasztottunk.
- Nem szalasztottunk - Edward hangja nagyon precízen csengett. Edward ilyenkor volt a legveszélyesebb.
Ránéztem a gondosan nyírt tarkójára.
- Erről az egyről hidd el nekem, Edward. Kurva kevés hiányzott ahhoz ma éjjel, hogy megöljön engem.
EZ egy részigazság volt, más néven hazugság. Ha a vámpírok nem akarták, hogy szóljak a rendőrségnek, azt egészen biztosan nem akarták, hogy a Halálnak szóljak. Edward sokkal nagyobb veszélyt jelentett számukra, mint a rendőrség.
- Melyik volt az? - kérdezte ő.
- Amelyik majdnem darabokra tépett engem. Valentine-nak mondja magát. Még mindig rajta vannak a savas sebek, amiket nekem köszönhet.
- Szenteltvíz?
- Ja.
Edward odaült mellém a kanapéra. A túlsó végébe, gondosan tartva a távolságot.
- Mesélj - mondta, a szemét figyelmesen az arcomra szegezve.
Félrefordítottam a tekintetem:
- Ennél többet nem nagyon tudok mondani.
- Hazudsz, Anita. Miért?
Edwardra meredtem, megint elöntött a harag. Utálom, ha hazugságon kapnak.
- A folyóparton megöltek egypár vámpírt. Mióta vagy a városban, Edward?
Ő mosolygott, bár hogy micsodán, abban nem voltam biztos.
- Nem régóta. Hallottam, hogy azt pletykálják, ma éjjel a város fővámpírjával kell találkoznod.
Nem tehettem róla. Az állam leesett. Túl nagy volt a megdöbbenésem, semhogy elrejthettem volna.
- Honnan a francból tudod ezt
Ő kecsesen vállat vont.
- Megvannak a forrásaim.
- Egy vámpír se állna veled szóba, legalábbis önszántából nem.
Ismét az a vállvonogatás, ami egyszerre jelentett mindent és semmit.
- Mit csináltál ma éjjel, Edward? - érdeklődtem.
- Mit csináltál ma éjjel, Anita?
Touché, patthelyzet, meg ilyenek.
- Akkor minek jöttél ide hozzám? Mit akarsz?
- A fővámpír tartózkodási helyét akarom tudni. A nappali szálláshelyét.
Addigra összeszedtem magam annyira, hogy az arcom semleges volt, nem árult el meglepetést.
- Honnan tudnám én azt?
- Tudod?
- Nem - közültem, és fölálltam. - Fáradt vagyok, és le akarok feküdni. Ha semmi egyéb nincs...
Ő is fölkelt, még mindig mosolyogva, mint aki tudja, hogy hazudok.
- El tudsz. érni. Ha esetleg rábukkansz a szükséges információra... - Edward nem fejezte be a mondatot, elindult az ajtó felé. - Edward - szóltam utána.
Edward félig visszafordult felém.
- Van lefűrészelt csövű géppisztolyod? - tettem töl a kérdést.
Edward szemöldöke ismét a magasba szaladt.
- Tudok neked szerezni - válaszolta.
- Kifizetem.
- Nem, ajándék.
- Nem mondhatom meg neked!
- De tudod?
- Edward...
- Milyen mélyen vagy benne, Anita?
- Az orromig, és nagyon gyorsan süllyedek.
- Segíthetnék.
- Tudom.
- Ha segítenék, akkor még több vámpírt ölhetnék meg?
- Lehet.
Edward rám vigyorgott, ragyogó volt és lélegzetelállító. Neki volt a legszebb, ártalmatlan jófiús vigyora. Soha nem tudtam eldönteni, hogy a mosolya valódi vagy csak egy újabb maszk. Megkérhetném az igazi Edwardot, hogy álljon fel? Valószínűleg nem.
- Szeretek vámpírra vadászni - jegyezte meg Edward. - Vegyél be engem is, ha lehet.
- Be foglak.
Edward megállt, a kezét az ajtó gombjára téve.
- Remélem, a többi forrásommal nagyobb szerencsém lesz, mint veled.
- Mi történik, ha mástól nem tudod meg a helyet?
- Hát, visszajövök.
- És?
- És te el fogod mondani, amit tudni akarok. Nemde? - Edward továbbra is vigyorgott rám, bájosan, kisfiúsan. Azt is beleértette, hogy meg fog engem kínozni, ha kell. Nagyot nyeltem.
- Adj egy pár napot, Edward, és talán megszerzem neked az infót.
- Jó. Hamarosan elhozom neked a géppisztolyt. Ha nem vagy itthon, majd a konyhaasztalon hagyom.
Nem faggattam, hogyan jut majd be, ha nem leszek itthon. Csak mosolygott vagy nevetett volna. Edward nem riadt vissza a lakatoktól.
- Köszönöm. Úgy értem, a pisztolyt.
- Részemről a szerencse, Anita. Akkor holnapig - búcsúzott Edward, aztán kilépett, és az ajtó becsukódott utána.
Nagyszerű. Vámpírok, most meg Edward. Az új nap körülbelül tizenöt perce kezdődött. Nem túl ígéretes kezdet. Bezártam az ajtót, már amennyire ez a hasznomra vált, és ágyba bújtam. A Browning második otthonában pihent, egy megbütykölt tokban, amelyet az ágyam fejtámlájához szíjaztam. A kereszt fémes hűvöse körülölelte a nyakam. Olyan biztonságban voltam, amennyire csak lehettem, és szinte túl fáradt ahhoz, hogy ez érdekeljen.
Még egy dolgot vittem magammal az alváshoz, egy puha játékpingvint, akit Sigmundnak hívnak. Nem túl gyakran alszom vele, csak akkor, ha előtte valaki megpróbált megölni. Mindenkinek van gyengéje. Van, aki dohányzik. Én plüsspingvineket gyűjtök. Ha nem árulod el senkinek, én se fogom.

16
A hatalmas kőteremben álltam, ahol azelőtt Nikolaos ült. Most csak a fa trónus volt ott, üresen, egymagában. Egyik oldalt egy koporsó feküdt a padlón. A fáklyák fénye megcsillant a politúron. Szellő lebbent át a termen. A fáklyák lángja megreszketett, és hatalmas fekete árnyakat vetett a falra. Úgy látszott, mintha az árnyékok a fénytől függetlenül mozognának. Minél tovább néztem őket, annál jobban megbizonyosodtam, hogy az árnyak túl sötétek és túl sűrűek.
A Szíven már megint a torkomban dobogott. A vér a fejemben dobolt. Nem kaptam levegőt. Aztán ráébredtem, hogy egy másik szív dobogását is hallom, akár a
visszhangot.
- Jean-Claude?
- Jean-Claude - jajdultak föl magas, siránkozó hangon az árnyak is.
A koporsó mellé térdeltem, és megragadtam a fedelet. Egy darabból készült az egész, és jól megolajozott sarokvasakon mozdult felfelé. A koporsó oldalán vér ömlött végig. A vér a lábamra folyt, majd csobogva a karomig emelkedett. Sikoltottam és talpra ugrottam, vértől borítva. A vér még mindig meleg volt.
- Jean-Claude!
A vérből egy sápadt kéz nyúlt ki, megrándult, majd a koporsó széléhez verődött. Jean-Claude arca bukkant föl a felszínen. Kinyújtottam a kezem. Hallottam a fejemben a szívdobogását, de ő maga halott volt. Halott volt! A keze akár a jeges viasz. Aztán Jean-Claude szemhéja fölpattant. A holt kéz megragadta a csuklóm.
- Neee! - kiáltottam, próbálva kiszabadítani a kezem. Térdre estem az alvadó vérben, és sikoltoztam. - Eressz el!
Jean -Claude felült. Vér borította őt is. A feltér inge véres ronggyá ázott.
- Neee!
Jean-Claude maga felé húzta a karomat, és azzal együtt engem is. Szabad kezemet a koporsó oldalának feszítettem. Nem megyek vele. Nem megyek! Jean-Claude a kezem fölé hajolt, száját kitátotta, szemfogai egyre közeledtek. A szíve mennydörgött az árnyak közt.
- Jean-Claude, ne!
Ő rám emelte a tekintetét, még mielőtt lecsapott volna:
- Nem volt más választásom.
Hajából vér csöpögött az arcára, míg az véres álarccá nem vált. A karomba tépőfogak mélyedtek. Sikítottam, és arra ébredtem, hogy mereven felülök az ágyamban.
A csengő berregett. Kiugrottam az ágyból, mindent feledve. Aztán elakadt a lélegzetem. Az előző éjszakai veréshez képest túl gyorsan akartam mozogni. Mindenütt fájt, olyan helyeken is, ahol nem is sérülhettem meg. A kezem megmerevedett az alvadt vértől. Mint a reuma.
A csengő szakadatlanul berregett, mintha valaki rátenyerelt volna. Bárki is az, a nyakába ugrok, amiért felébresztett. Az XXL-es alvópólóm volt rajtam. Ez alá húzva a tegnapi farmert, fel is öltöztem.
Sigmundot, a plüsspingvint visszaraktam a többihez. A plüssállatok a túlsó falnál, az ablakfülkében gubbasztottak. Az ablakmélyedés alatt körben is pingvinek sorakoztak, mint valami dundi, bolyhos folyam.
Fájt a mozgás. Még légzés közben is szorított a mellkason. Kiordítottam:
- Jövök már!
Félúton az ajtó felé jutott eszembe, hogy ellenséges személy is lehet. Visszabaktattam a hálószobába, és magamhoz vettem a pisztolyt. Kellemetlen, görcsös érzés volt a kezem a pisztoly köré fonni. Még tegnap hajnalban meg kellett volna tisztítanom, és be kellett volna kötöznöm a kezem. Na mindegy.
Letérdeltem amögé a szék mögé, amit Edward az ajtóval szembe fordított, majd kiszóltam:
- Ki az?
- Anita, Veronica vagyok. Ma reggel állítólag együtt edzünk.
Szombat volt. Elfelejtettem. Mindig csodálkoztam, milyen egyhangú is az élet, még akkor is, ha mások éppen megpróbálnak ártani nekem. Úgy éreztem, Ronnienak tudnia kell a tegnap éjjelről. Egy ilyen rendkívüli dolognak kihatással kéne lennie az egész életemre, de ez nem így működött. Például amikor a kórházban voltam, sínbe rakott karral, és egész testemet csövek hálózták be, a mostohaanyám arról panaszkodott, miért nem mentem még férjhez. Aggódott, hogy huszonnégy éves érett nőként vénlány maradok. Mostohaanyám, Judith nem nevezhető felvilágosult nőnek.
A családom nem viseli jól, amit csinálok, sem az általam hozott döntéseket, sem a sérüléseket. Úgyhogy, amennyire csak lehet, inkább nem vesznek tudomást róla.
A tizenhat éves mostohaöcsémet kivéve. Josh szerint klassz vagyok, király, vagy mit tudom én, milyen szót használnak rá most.
Veronica Sims más. Ő a barátnőm, és megért engem. Ronnie magándetektív. Felváltva látogatjuk egymást a kórházban.
Kinyitottam az ajtót, és beengedtem Ronnie-t, a pisztoly bénán csüngött az oldalam mellett. Ő rögtön átlátta a helyzetet, és így szólt:
- De szarul nézel ki!
Elmosolyodtam:
- Hát, legalább látszik, hogy' érzem magam.
Ronnie beljebb jött, és a sporttáskáját a szék elé pottyantotta.
- El tudod mondani, mi történt?
Nem követelés, kérés. Ronnie megértette, hogy nem mindent oszthatok meg vele.
- Ne haragudj, ma nem tudok veled edzeni.
- Úgy látom, már rádolgoztál, amennyire csalt bírtál. Menj, áztasd ki a kezed a mosdóban. Én majd csinálok kávét. Oké?
Bólintottam, és rögtön meg is bántant. Aszpirint! Az aszpirin most nagyon jól hangzott. Mielőtt beléptem volna a fürdőszobába, megtorpantam:
- Ronnie?
- Igen? - Veronica az apró konyhámban állt, egyik kezében egy mérőedényben friss kávészemek. Százhetvenöt centi magas volt. Néha el is felejtem, milyen magas. Az emberek csodálkoznak, hogyan tudunk együtt futni. A trükkje az, hogy én határozom meg a sebességet, és utána tolom magam. Nagyon jó gyakorlat.
- Azt hiszem, van egy pár bagel a hűtőben - mondtam. - Be tudnád dobni a mikróba, némi sajttal?
Ronnie rám bámult:
- Három éve ismerlek, és most először hallak téged tíz óra előtt ételt kérni.
- Figyelj, ha túl nagy gond, felejtsük el.
- Nem gond, ezt te is tudod.
- Bocs. Fáradt vagyok.
- Menj, lásd el magad, aztán elmeséled. Oké?
- Igen.
Az áztatástól sem lett jobb a kezemnek. Olyan érzés volt, mintha lehámoznám a bőrt az ujjaimról. Aztán megszárítottam a kezem, és Neosporin kenőcsöt dörzsöltem a horzsolásokra. „Felületi fertőtlenítőszer" - állt a címkén. Mire az összes géz elfogyott, a kezem olyan lett, mint egy múmiáé, csak barnás rózsaszínben.
A hátam sötét, zúzódásos massza volt. A bordáimat ocsmány lila szín díszítette. Ezzel nem sokat tudtam kezdeni, azon kívül, hogy reméltem, hatni fog az aszpirin. Nos, egyvalamit tehettem: moroghattam. A nyújtó gyakorlatok kilazítanak, és fájdalommentes mozgáshoz segítenek vagy valami efféléhez. A nyújtás maga felér egy kínzással. Majd később megcsinálom. Először ennem kellett.
Kínzott az éhség. Általában tíz óra előtt még az evés gondolatától is rosszul vagyok. Ma reggel kívántam az ételt, szükségem volt rá. Nagyon furcsa. Talán a stressz okozta.
A bagel és az olvadó sajt illatától korogni kezdett a gyomron. A frissen főzött kávé illatára pedig föl akartam falni a kanapét.
Két bagelt és három bögre kávét tömtem a fejembe, míg Ronnie velem szemben ülve az első bögre kávéját kortyolgatta. Fölpillantottam, és észrevettem, hogy engem néz. Bámult rám a szürke szemével. Így szokott nézni a gyanúsítottakra, láttam már.
- Mi az? - kérdeztem.
Ő vállat vont.
- Semmi. Fújd ki magad, és mesélj a múlt éjjelről.
Bólintottam, és már nem fájt annyira. Az aszpirin a természet adománya a modern ember számára. Mindent elmondtam Ronnie-nak, Monica telefonjától a találkozásomig Valentine-nal. Azt nem mondtam el neki, hogy mindez a Kárhozottak Cirkuszában játszódott. Ezt az infót most nagyon veszélyes volt tudni. És kihagytam a kék fényt a lépcső fölött, és Jean-Claude hangát a tejemben. Valami azt súgta, hogy ezt is veszélyes tudni. Már megtanultam bízni az ösztöneimben, úgyhogy pontosan ezt tettem most is.
Ronnie, a jótét lélek rám nézett, és megkérdezte:
- Ez minden?
- Igen - füllentettem. Könnyű volt, egy szó. Nem hiszem, hogy Ronnie bevette.
- Oké - mondta, és belekortyolt a kávéba. - Mit akarsz, mit...
- Kérdezősködj. Te bejáratos vagy a gyűlöletkeltő csoportokhoz. Mint amilyen a Halál A Vámpírokra, vagy a Liga a Halandó Voksokért. Nézd meg, hátha közük lehet a gyilkosságokhoz. Énnekem távol kell maradnom tőlük - itt elmosolyodtam. - Végülis a halottkeltők is az általuk utált csoportba tartoznak.
- De te vámpírokat ölsz.
- Igen, de ugyanakkor zombikat is csinálok. Ez már túl furcsa a kemény bigott magnak.
- Oké. Megnézem a HAV-ot meg a többieket. Más valami?
Végiggondoltam, aztán megráztam a tejein, már alig fájt.
- Semmi más nem jut eszembe. Csak légy nagyon óvatos. Nem akarlak úgy veszélybe sodorni, mint ahogy Catherine-t.
- Nem a te hibád volt.
- Igaz.
- Ez az egész nem a te hibád.
- Ezt majd magyarázd el Catherine-nek és a vőlegényének, ha rosszra fordulnak a dolgok.
- Anita, a rohadt életbe, ezek a szörnyetegek kihasználnak téted. Azt akarják, hogy elbátortalanodj, hogy félj, azért, hogy ellenőrizhessenek. Ha engeded, hogy a bűntudat belerondítson az agyadba, meg fognak ölni.
- Nahát, Ronnie, pont ezt akartam hallani. Ha nálad ez a buzdítás, mindjárt elhagyom a mezőnyt.
- Téged nem felvidítani kell. Hanem jól felrázni.
- Kösz, az a múlt éjjel már megvolt.
- Anita, hallgass ide - vágott közbe Ronnie. Engem bámult, a tekintete átható volt, az arcomat kutatta, hogy meglássa, tényleg figyelek-e rá. - Mindent megtettél Catherine-ért, amit csak tudtál. Azt akarom, hogy a saját túlélésedre koncentrálj. Seggig gázolsz az ellenségekben. Ne hagyd magad eltéríteni.
Igaza volt. Tedd meg, amit tudsz, és lépj tovább. Catherine most kint van a hajból, egyelőre. Ez volt a legjobb, amit tehettem.
- Seggemig ér az ellenség, de bokámig érnek a barátok.
Veronica elvigyorodott:
- Talán majd egy szintbe kerül a kettő.
Bekötözött kezembe pólyáltam a kávésbögrét. A bögréből meleg sugárzott
- Félek - mondtam.
- Ami azt bizonyítja, hogy nem vagy olyan hülye, amilyennek látszol.
- Köszi szépen.
- Szívesen - Ronnie a köszöntésemre emelte a kávésbögrét. - Anita Blake-re, a halottkeltőre, vámpírvadászra és legjobb barátnőre. Vigyázz a seggedre.
Bögrémet az ő bögréjéhez koccintottam:
- Te is a tiédre. Most éppen nem a legegészségesebb foglalkozás a barátomnak lenn.
- Ezt eddig hivatalosan még nem közölte senki.
Sajnos ebben volt némi igazság.
17
Ronnie távozása urán két lehetőségem maradt: vagy visszamegyek aludni, ami nem rossz ötlet; vagy nekilátok, hogy megoldjam azt az ügyet, amelyre mindenki olyan buzgón próbált ráállítani. Kibírom négy óra alvással, egy ideig. Majdnem ugyanannyi ideig bírnám miután Aubrey kitépi a gégém. Azt hiszem, inkább megyek dohozni.
Nehéz nyáron St. Louishan fegyvert viselni. Akár vállra, akár csípőre szíjazzuk, ugyanaz a gond. Ha kabátot veszünk, hogy eltakarjuk a fegyvert, elolvadunk a hőségben. Ha viszont a fegyvert a retikülben tartjuk, meghalunk, mert egyetlen nő sem képes semmit megtalálni a retiküljében tizenkét percen belül. Ez szabály.
Eddig még senki sem lőtt rám; ez fölbátorított. Viszont elraboltak és majdnem megöltek. Úgy terveztem, ez legközelebb nem fog harc nélkül megtörténni. Ötven kilót ki tudtam nyomni fekve, ez nem rossz, egyáltalán nem rossz. De ha mi magunk ötvenhárom kilót nyomunk, az hátrányos helyzetbe kényszerít. Bármely, nekem megfelelő méretű halandó rosszfiúval szemben magamra fogadtam volna. A baj csak az, hogy egyszerűen nincs túl sok, nekem megtelelő méretű rosszfiú. Ami meg a vámpírokat illeti, nos, hacsak nem volnék képes fekve kinyomni egy kamiont, csak selejt lennék. Úgyhogy inkább a pisztoly.
Végül a több mint amatőr kinézet mellett döntöttem. A pólóm túl nagy volt, combközépig ért. Harangozott rajtam. Egyedül az elejére nyomott minta mentette meg: képen pingvinek strandröplabdáztak, oldalt homokvárat építő pingvinfiókákkal kiegészülve. Szeretem a pingvineket. Alváshoz vettem a pólót, és soha nem terveztem,
hogy mások is lássanak benne. Amíg az ízlésrendőrség nem vesz észre, biztonságban vagyok.
Fekete rövidgatyám derekára övet csatoltam, a nadrág alá vehető piszrolytáska miatt A pisztolytáska Uncle Mike's Sidekick márkájú volt, és imádtam, de nem a Browning méretére készült. Volt egy másik pisztolyom is: egy kis kilencmilliméteres hétlövetű Firestar, ez kényelmesebb volt, jobban el tudtam rejteni.
Fehér alapon kék logós Nike cipő és hozzáillő, fehér alapon ízléses kék csíkos sportzokni tette teljessé az öltözékemet. Tizenhat évesnek néztem ki így, és úgy is éreztem magam, egy gátlásos tizenhat évesnek, de ha a tükörbe néztem, semmi nem utalt az övemen a pisztolyra. A kívül hordott póló láthatatlanná tette.
A felsőtestem karcsú, illetve madárcsontú, ahogy tetszik; izmos, és nem rossz látvány. Sajnos, a lábam körülbelül tizenkét centivel rövidebb annál, hogy Amerika legszebb virgácsa lehessen. Soha nem lesz vékony combom, se izmos vádlin. A ruhám kihangsúlyozta a combom, viszont minden mást elrejtett, de nálam volt a pisztoly, és meg se főttem a hőségben. A kompromisszumok nem arról híresek, hogy tökéletesek lennének.
A keresztem a póló alatt volt, de ezen felül bal csuklómra vettem egy kis szerencsekarkötőt. Az ezüst karláncon három apró kereszt himbálódzott. A sebhelyeim is tisztán látszottak, de nyáron megpróbálok úgy tenni, mintha nem léteznének. A gondolatát se bírom annak, hogy hosszú ujjút hordjak az ötven fokban, a száz százalékos páratartalom mellett. Leszakadna a karom. Igazán nem az a pár sebhely az első, amit észrevesznek a csupasz karomon. De tényleg.
A Halottkeltő Rt. új helyre költözött. Még csak három hónapja voltunk itt. Szemben egy pszichológus rendelője volt, egy óra legalább száz dolcsi; lejjebb egy plasztikai sebész, két ügyvéd, egy családterapeuta és egy ingatlanügynökség. Négy évvel ezelőtt a Halottkeltő Rt. egyetlen helyiségben székelt, egy autószerelő műhely fölött. Jól ment az üzlet.
Ezt a jó szerencsét nagyrészt Bert Vaughnak, a főnökünknek köszönhettük. Egy személyben volt üzletember, showman, pénzeszsák és semmirekellő, kispályás csaló. Semmi törvénytelenség, tényleg nem, de... A legtöbb ember jobban szereti magát fehér kesztyűs jófiúnak látni. Egypáran fekete kesztyűt viselnek, és élvezik. Bert színe a szürke volt. Néha az jutott eszembe, hogy Bert, ha megszúrnánk, frissen nyomott, zöld dolcsikat vérezne.
A halottkeltést, ami szokatlan tehetség, szégyenteljes átok avagy vallásos élmény volt, Bert jövedelmező üzletté változtatta. Mi, halottkeltők rendelkeztünk a tehetséggel, de Bert tudta, hogyan lehet belőle pénzt csinálni. Ezzel nehéz volt vitába szállni. Én mégis megpróbáltam.
A recepción fakó a tapéta, halványzöld alapon apró zöld és barna, keleties mintával. A szőnyeg vastag, puha zöld, túl világos, semhogy a fűhöz hasonlíthatna, pedig igyekszik. Mindenütt növények vannak.
Az ajtó mellett jobbra egy könnyező fikusz cseperedik, karcsú, akár egy fűzfa, kis bőrszerű, zöld levelekkel. Szinte körbefonja a cserepe előtt álló széket. Még egy fa áll a távolabbi sarokban, magas, egyenes törzsű, fölül a lombja merev, tuskés, akár a pálmáké egy dracaena-fa. Legalábbis az érdes törzsre erősített címke szerint. Mindkét fa a mennyezetet söpri. A lágy zöld színű szoba minden maradék zugába tucatnyi más növényt zsúfoltak be.
Bert úgy hiszi, a pasztellzöld megnyugtató, és a szobanövények otthonossá teszik a helyiséget. Szerintem úgy néz ki, mintha egy virágüzlet és egy hullaház egyesülne boldogtalan frigyben.
Mary a nappali műszakos titkárnőnk Ötven fölött van. Hogy mennyivel, az az ő dolga. Haja rövid, és a szélben meg se rezzen. Erről egy vagon hajlakk gondoskodik. Mary nem a természetesség híve. Két felnőtt fia és négy unokája van. Legszebb bájmosolyával fordult felém, amint beléptem az ajtón:
- Segíthetek?... Jaj, Anita, nem is gondoltam, hogy öt előtt kezdesz.
- Nem kezdek, csak beszélnem kell Berttel, és kell egypár holmi az irodámból.
Mary összeráncolt szemöldökkel pillantott bele a határidőnaplóba, a mi határidőnaplónkba:
- Nos, most éppen Jamison van az irodádban egy ügyféllel.
Szűk kis munkahelyemen csupán három iroda van. Az egyik Berté, a másik kettőben rotációs rendszerben dolgozunk mi, többiek. Legtöbbször külső helyszínen, vagyis a temetőben van dolgunk, úgyhogy tulajdonképpen soha nincs mindannyiunknak egyszerre szüksége az irodákra. Úgy működött, mint amikor felváltva használnak egy közös lakást.
- Mennyi ideig lesz bent az ügyfél?
Mary a jegyzeteire pillantott:
- Az ügyfél egy édesanya, akinek a fia az Örök ÉIet Egyházához szeretne csatlakozni.
- Jamison rá vagy le akarja beszélni?
- Anita! - szólt rám megrovóan Mary, de hát ez volt az igazság, Az Örök Élet Egyháza a vámpírok egyháza tolt. A történelem első egyháza, amely garantálta az örök életet, és ezt be is tudta bizonyítani. Semmi várakozás. Semmi titok. Csak az örökkévalóság, ezüsttálcán nyújtva. A legtöbb ember már nem hisz a lelke halhatatlanságában. Nem divat aggódni a menny vagy a pokol miatt, sem amiatt, hogy jó emberek vagyunk-e. Így hát az Örök Élet Egyháza mindenütt egyre több követőre lelt. Ha nem hisszük, hogy elpusztulhat a lelkünk, mit veszíthetünk? A naptényt. Az ételt. Nem túl nagy ár.
Engem a lélekkel kapcsolatos rész zavart. Az én halhatatlan lelkem nem eladó, még az örökkévalóságért cserébe sem. Ugyanis én tudtam, hogy a vámpírok is meghalhatnak. Bebizonyítottam. Úgy tűnt, senki nem kíváncsi arra, mi történik egy vámpír lelkével, mikor meghal. Vajon lehetséges, hogy a mennybe jussunk, ha jó vámpírok vagyunk? Ez nekem valahogy nem jött be.
- Bert is ügyféllel van? - kérdeztem.
Mary még egyszer belenézett a határidőnaplóba:
- Nem, most éppen szabad - pillantott föl rám mosolyogva, mintha örülne, hogy segíthet nekem. Lehet, hogy tényleg örült.
Bert a három iroda közül a legkisebbet foglalta el. A fal lágy pasztellkék, a szőnyeg két árnyalattal sötétebb színű. Bert szerint ez megnyugtatja az ügyfeleket. Szerintem olyan, mintha egy kék jégkockában állnánk.
Bert nem illett bele a kicsi kék irodába, ugyanis ő semmilyen tekintetben sem kicsi. Két méter magas, széles vállú, egyetemi sportbajnok alkat, középtájon már kissé löttyedt. Fehér haja rövidre vágva apró füle fölött. Matrózosan lesült bőre éles kontrasztot alkot a hajával és a szemével. Szeme szürke, majdnem színtelen, akár a piszkos ablaküveg. Hogy a piszkosszürke szempár csillogjon, ahhoz nem kevés munka kellett, de most csillogott. Bert gyakorlatilag ragyogott. Ez rossz jel volt.
- Anita, milyen kellemes meglepetés! Foglalj helyet - mondta. Majd meglobogtatott előttem egy hivatalos borítékot. - Ma kaptuk meg a csekket.
- A csekket? - érdeklődtem.
- Amiért elvállaltuk a vámpírgyilkosságokat.
Elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy itt valamikor pénzt is ajánlottak nekem. Nevetséges, obszcén dolognak tűnt, hogy Nikolaos pénzzel mindent helyrehozhat. Egy rakás pénzzel, Bert arckifejezéséből ítélve.
- Mennyi?
- Tízezer dollár - Bert minden egyes szavát megnyújtotta, hogy tovább tartson.
- Ennyi nem elég.
Bert kacagott:
- Anita, sóhernek lenni a te korodban! Azt hittem, ez az én feladatom.
- Ennyi nem elég Catherine életéért vagy az enyémért.
Bert vigyora kissé lehervadt. Tekintete gyanakvó lett, mintha azt akartam volna elhitetni vele, hogy nincs húsvéti nyuszi. Szinte hallottam, amint magában morfondírozik, hogy vissza kell-e adnia a csekket.
- Miről beszélsz, Anita?
Elmondtam Bemnek, néhány apró módosítással. Semmi Kárhozottak Cirkusza. Semmi kék láng. Semmi első vámpírjel.
Mikor ahhoz a részhez értem, hogy Aubrey a falnak csapott, Bert közbeszólt:
- Te viccelsz.
- Akarod látni a sebeket?
Befejeztem a történetet, aztán csak figyeltem Bert komor, négyszögletes arcát. Bert nagy, virsliujjú keze az asztalon, összekulcsolva. A csekk ott feküdt mellette, a dossziék rendezett halmán. Arca figyelmes volt és érdeklődő. Az empátia sohasem állt jól Bert arcán. Mindig láttam, hogy kattognak odabent a fogaskerekek. A kiszámított szögben.
- Ne aggódj, Bort. Beválthatod a csekket.
- Ugyan, Anita, ez igazán...
- Fölösleges.
- Anita, tudod, hogy soha nem sodornálak veszélybe szándékosan.
Röhögtem:
- Ezt te sem gondolod komolyan!
- Anita! - Bert láthatólag elhűlt, apró szeme tágra nyílt, egyik keze a szíve fölött. Az őszinte Ember.
- Nem vagyok vevő erre a lószarra, tartsd meg inkább a klienseknek. Túlságosan jól ismerlek.
A főnök ekkor elmosolyodott. Ez volt az egyetlen igazi mosolya. Megkérhetném az igazi Bert Vaughnt, hogy álljon fel? A szene csillogott, de nem barátságosan, inkább kéjesen. Bert mosolyában van valami számírás, valami gusztustalan jólértesültség. Mintha ismerné a leggonoszabb cselekedeteinket, de szívesen hallgatna róluk, ha fizetünk érte.
Van valami félelmetes az olyan emberben, aki tudja magáról, hogy nem jó, de ez rohadtul nem zavarja. Ez ellenkezik Amerika értékrendjével. Mindenekfölött arra tanítanak meg bennünket, hogy jók, kedvesek és népszerűek legyünk. Az olyan személy, aki mindezt sutba dobja, az gazember és potenciálisan veszélyes emberi lény.
- Hogyan segíthet ebben a Halottkeltő Rt.? - kérdezte Bert.
- Ronnie-t már ráállítottam egypár dologra. Szerintem minél kevesebben folynak bele, annál kevesebben kerülnek veszélybe.
- Mindig is nagy emberbarát voltál.
- Nem úgy, mint egyesek.
- Fogalmam se volt, mit akarnak.
- Nem, de azt tudtad, mi a véleményem a vámpírokról.
Bert rám mosolygott, amellyel ezt üzente: „Ismerem a titkodat, ismerem a legsötétebb álmaid." Ez volt Bert. A kezdő zsaroló.
Barátságosan visszamosolyogtam rá:
- Ha még egyszer vámpír ügyfelet küldesz rám, anélkül, hogy előtte szólnál nekem, kilépek.
- És hová?
- Elviszem magammal az ügyfelein listáját, Bert. Ki ad interjút a rádiónak? Ki szerepel az újságcikkekben? Én, és erről te gondoskodtál, Bert. Te gondoltad úgy, hogy mindannyiunk közt én vagyok a leginkább piacképes. A legártalmatlanabb, a legszimpatikusabb. Mint a kutyakölyök a sintérnél. Kit kérnek az emberek, ha a Halottkeltő Rt.-t hívják?
Bert mosolya eltűnt, tekintete, akár a jeges tél:
- Nélkülem semmire se mész.
- Az itt a kérdés, hogy vajon te mire mész nélkülem?
- Sokra.
- Én is.
Hosszú perceken át néztünk farkasszemet. Egyikünk se volt hajlandó elfordítani a tekintetét vagy először pislogni. Aztán Bert lassan elmosolyodott, közben még mindig a szemembe bámult. Az én szám szögletébe is mosoly lopózott. Aztán egyszerre elnevettük magunkat, ennyi volt az egész.
- Rendben van, Anita, nem lesz több vámpír.
Fölálltam.
- Köszönöm.
- Tényleg felmondanál?- kíváncsiskodott Bert. Az arca maga a kacagó őszinteség, ízléses, kellemes maszk.
- Nem vagyok az üres fenyegetések híve, Bert. Te is tudod.
- Igen - ismerte el ő. - Tudom. Őszintén, fogalmam se volt, hogy ez a munka életveszélybe sodorhat téged.
- Ettől változott volna valami?
Bert egy pillanatig gondolkozott, majd elnevette magát:
- Nem, csak többet kértem volna.
- Akkor csak keresd továbbra is a pénzt, Bert. Ez jól megy neked.
- Ámen.
Otthagytam őt, dédelgesse csak egyedül a csekkjét. Vagy akár kuncogjon fölötte. Vérdíj volt, viccen kívül. Valahogy úgy éreztem, Bertet ez nem zavarja. Engem viszont igen.

18
A másik iroda ajtaja kinyílt. Magas, szőke asszony lépett ki rajta. Valahol negyven és ötven között lehetett. Aranyszínű, méret után készült nadrágja körülölelte karcsú derekát. Tojáshéjszínű, ujjatlan blúzából kilátszott két lebarnult karja, rajta arany Rolex és gyémántokkal kirakott jegygyűrű. Az eljegyzési gyűrűjében a kő legalább fél kilót nyomott. Le mertem volna fogadni, hogy még csak nem is pislogott, mikor Jamison megmondta neki, mennyit kér.
Az asszonyt a fia követte, szintén karcsú volt és szűke. Körülbelül tizenöt évesnek nézett ki, de tudtam, hogy legalább tizennyolc kell legyen. Senki nem csatlakozhat jogszerűen az Örök telet Egyházához, ha még nem nagykorú. A fiú legálisan még nem fogyaszthatott alkoholt, de már dönthetett a halál, illetve az örök élet mellett. Fura, de ennek én nem sok értelmét láttam.
Jamison zárta a sort, aggodalmasan mosolyogva. Miközben az ajtóhoz kísérte az ügyfeleket, halkan beszélt a fiúhoz.
A táskámból előhúztam egy névjegyet. Odanyújtottam a nőnek. Ő a névjegyre nézett, majd rám. Tetőtől talpig végigmért. Nem tűnt nagyon elragadtatottnak; talán a pólóm miatt.
- Igen - mondta.
Arra születni kell, hogy egyetlen szóval tudjuk éreztetni valakivel: ő egy darab szar. Természetesen ez engem nem érdekelt. Nem, nem éreztem magast kis tetűnek a nagy aranyszínű istennő miatt. Helyes.
- Ez itt a névjegyen egy, olyan ember száma, aki a vámpírkultuszokra szakosodott. Ő profi.
- Nem akarom, hogy a fiam agymosást kapjon.
Sikerült mosolyognom. Raymond Fields a vámpírkultusz-szakértőm volt, és nem csinált agymosást. Csak az igazat mondta, bármilyen kellemetlen is volt.
- Mr. Fields majd megismerteti önökkel a vérszívó életmód árnyoldalait - közöltem.
- Úgy vélem, Mr. Clarke-tól már megkaptuk mindazt az információt, amire szükségünk van.
A nő arcához emeltem a karom:
- Ezeket a sebhelyeket nem focizás közben szereztem. Kérem, vegye el a névjegyet. Vagy fölhívja, vagy sem. Ön dönt.
A nő kissé elsápadt profi sminkje alatt. A szeme egy kicsit elkerekedett, ahogy a koromra bámult.
- Ez a vámpírok műve? - kérdezte. A hangja halk volt és rekedt, szinte már emberi.
- Igen - feleltem.
Jamison karon fogta az asszonyt:
- Mrs. Franks, engedje meg, hogy bemutassam a vámpírvadászunkat.
A nő Jamison Clarke-ra nézett, majd vissza énrám. Gondosan kikészített arca már épp összefacsarodott volna. Az asszony megnyalta az ajkát, majd ismét hozzám fordult:
- Vagy úgy. - Gyorsan visszanyerte az önuralmát, újra felsőbbségesen beszélt. Vállat vontam. Mit mondhatnék? A nő manikűrözött kezébe nyomtam a névjegyet, de Jamison ravaszul kivette a kezéből, és zsebre tette. A nő pedig hagyta! De mit tehettem volna? Semmit. Én megpróbáltam. Pont. Vége. Aztán a fiúra néztem. Elképzelhetetlenül fiatal volt az arca.
Eszembe jutott, milyen volt tizennyolc évesen felnőttnek lenni. Azt hittem, mindent tudok. Körülbelül huszonegy éves voltam, mikor rájöttem, hogy kitörölhetem a seggem a tudásommal. Azóta ugyanúgy nem tudtam semmit, de legalább nagyon igyekeztem. Van, amikor ennél többet már nem tehet az ember. Talán senki nem tehet ennél többet. Íme, Miss Cinizmus, korán reggel.
Jamison a kijárat félé tessékelte a klienseket. Elcsíptem egypár szót:
- Megpróbálta megülni őket. A vámpírok csak védekeztek.
Ja, ez vagyok én, bérgyilkos az élőholtak ellen. A temetők veszedelme. Rendben. Otthagytam Jamisont a féligazságaival, és bementem az irodába. Még mindig szükségem volt az iratokra. Az élet megy tovább, legalábbis számomra. De folyton magam előtt láttam a fiú arcát, tágra nyílt szemét Aranybarnára sült, sima babaarc. Nem úgy volna rendjén, hogy az embernek előbb kezdjen el pelyhedzeni az álla, és csak utána dönthessen úgy, hogy megöli magát?
Megráztam a fejem, mintha kiűzhetném belőle a fiú képét Majdnem sikerült. Az irodában térdeltem, kezemben a dossziékkal, amikor Jamison bejött. Bevágta maga mögött az ajtót. Számítottam erre.
Kollégám bőre sötét ménbarna volt, szeme halványzöld, arca körül szoros göndör csigák. A haja majdnem vörös. Jamison volt az első zöld szemű, vörös hajú fekete férfi, akivel valaha találkoztam. Karcsú volt és szikár, de nem a sok edzéstől, hanem a szerencsés géneknek köszönhetően. Jamison súlyzó helyett inkább a konyakospoharat emelgette egy-egy jó bulin.
- Ezt soha többé ne csináld - mondta.
- Micsodát ne? - álltam föl, a dossziékat a mellemhez szorítva.
Ő megrázta a fejér, csaknem el is mosolyodott, de a mosolya dühös volt, kivicsorította apró fehér fogait:
- Ne játszd az agyad.
- Sajnálom - feleltem.
- Egy nagy lószart sajnálod!
Azt nem is, hogy odaadtam a csajnak Fields névjegyét. Azt nem sajnálom. Újra megtenném.
-Nem szeretem, ha az ügyfeleim előtt fúrnak meg.
Vállat vontam.
- Komolyan mondom, Anita. Soha többé ne merészeld.
Meg akartam kérdezni, hogy különben mi lesz, de nem kérdeztem.
- Alkalmatlan vagy, arra, hogy tanácsot adj másoknak abban, vajon élőhalottá változzanak-e vagy sem.
- Bert szerint alkalmas vagyok.
- Bert pénzért még a pápa ellen is bevállalna egy merényletet, ha úgy látja, hogy megúszhatja.
Jamison rám mosolygott, utána összevonta a szemöldökét, aztán végül mégsem tudta megállni, hogy újra el ne mosolyodjon:
- Tényleg jó a szöveged.
- Kösz.
- Ne fúrj meg engem az ügyléleknél, oké?
- Megígérem, soha nem szólok bele, ha halottkeltésről van szó.
- Ez így még nem elég - ellenkezett ő.
- Ennél többet nem kapsz tőlem. Nem vagy arra képesítve, hogy másoknak tanácsot adj. Ez tévedés.
- A kis Miss Tökély. Te pénzért embereket ölsz. Nem vagy más, csak egy rohadt kis bérgyilkos.
Mély lélegzetet vettem, aztán fújtam egyet. Ma nem fogok összeveszni vele.
- Bűnözőket végzek ki, a törvények áldásos szellemében...
- Igen, de te élvezed. Attól lesz jó a kedved, ha beléjük verheted a karót. Egy kurva hetet se bírsz ki anélkül, hogy valaki vérében ne fürödnél!
Csak bámultan, rá.
- Na most ezt tényleg így gondolod? - kérdeztem.
Jamison kerülte a tekintetemet, de aztán végül így válaszolt:
- Nem tudom.
- Szegény kis vámpírok, szegény félreértett szörnyek. Ugye? Amelyik így nyomot hagyott a karomon, huszonhárom embert mészárolt le, mielőtt szabad kezet kaptam a hatóságoktól! - Ezután legyűrtem a blúzom gallérját, fogy megmutassam a sebhelyet a kulcscsontomon. - Ez a vámpír pedig tíz embert ölt meg. Kisfiúkra specializálta magát, azt mondta, az ő húsuk a legzsengébb! Nem döglött meg, Jamison. Elmenekült. De tegnap éjjel rám akadt, és megfenyegetett, hogy megöl.
- Te nem érted őket.
- Nem!!! - az egyik ujjamat belevájtam Jamison mellkasába. - Te nem érted őket.
Ő rám bámult, orrlyuka kitágult, lélegzete forró volt és kapkodó. Hátraléptem. Nem lett volna szabad hozzáérnem, ezzel megszegtem a szabályt. Veszekedés közben soha senkihez nem szabad hozzáérni, ha csak nem akarunk erőszakot.
- Ne haragudj, Jamison.
Nem tudom, vajon megértette-e, miért kérek bocsánatot. Nem szólt semmit.
Ahogy elhaladtam mellette, megkérdezte:
- Mire kellenek a dossziék?
Haboztam, de ő épp olyan jól ismerte az iratokat, mint én. Úgyis rájön, mi hiányzik.
- A vámpírgyilkosságokhoz.
Egyszerre fordultunk szervbe egymással. Egymásra meredtünk.
- Elfogadtad a pénzt? - tette föl a kérdést Jamison.
Ez meghökkentett.
- Te tudtál róla?
Ő bólintott:
- Bert igyekezett meggyőzni őket, hogy engem alkalmazzanak helyetted. Nem mentek bele.
- Még a te remek PR-munkád ellenére sem.
- Megmondtam Bertnek, hogy te biztos nem vállalnád. Hogy te nem dolgoznál vámpíroknak.
Jamison enyhén mandulavágású szeme az arcomat fürkészte, kutatóan, próbált belőlem valami igazságot kicsikarni. Én nem vettem róla tudomást, arcom kellemesen üres maradt:
- A pénz beszél, Jamison, és még én is hallgatok rá.
- Le se szarod a pénzt.
- Rohadtul szűklátókörű vagyok, nem? - kérdeztem.
- De, szerintem is. Nem pénzért csináltad - ez kijelentés volt. - Hanem miért?
Nem akartam, hogy Jamison belekeveredjen ebbe. Azt hitte, a vámpírok hosszú fogú emberek. És a vérszívók ügyeltek is rá, hogy a szép tiszta felszínen tartsák őt. Jamison sohasem piszkolta be a kezét, ezért megengedhette magának, hogy , színleljen vagy ne vegyen tudomást semmiről, vagy akár hazudjon magának. Én már a kelleténél többször piszkoltam be magam. Ha saját magunknak is hazudunk, az könnyen a halálba visz.
- Figyelj, Jamison, a vámpírokat illetőleg nem értünk egyet, de bármi, ami képes vámpírt ölni, fasírtot csinálhat az, emberekből. Mielőtt még ez az őrült pontosan így tenne, el akarom kapni őt.
Ez nem is volt rossz hazugság, mármint ahhoz képest, hogy hazugság volt. Még hihető is volt. Jamison csak pislogott. Hogy hisz-e nekem vagy sem, az nagyrészt azon múlott mennyire van erre szüksége. Mennyire van szüksége arra hogy a világa tiszta és biztonságos maradjon. Aztán végül bólintott, egyszer, nagyon lassan:
- Úgy gondolod, te képes vagy elkapni valamit, amit a vámpírmesterek nem?
- Úgy tűnik, ők gondolják így - válaszoltam. Kinyitottam az iroda ajtaját, Jamison követett kifelé. Talán még tett volna föl újabb kérdéseket, talán nem, azonban egy hang közbeszólt:
- Anita, kész vagy? Mehetünk?
Mindketten megpördültünk, én legalább annyira megdöbbentnek tűnhettem, mint Jamison.
Senkivel nem beszéltem meg találkozót.
Egy pasas ült az előtérben az egyik széken, félig a trópusi növények sűrűjébe veszve. Először nem ismertem fel. Sűrű barna haj, rövidre nyírva, hátrasimítva egy igen csinos arcból. A szemét elrejtette a fekete napszemüveg. Aztán a pasas elfordította a fejét, lerombolva a rövid haj illúzióját. A gallérja fölött vastag lófarok göndörödött. Kék farmerdzsekije volt, a gallért felhajtva hordta. Vérvörös izompólója kihangsúlyozta napbarnított bőrét. Aztán az illető lassan fölkelt, elmosolyodott, és levette a napszemüvegét.
A sebhelyes Phillip volt az. Így, ruhában, nem ismertem meg. Oldalt kötés volt a nyakán, nagyrészt eltakarta a dzseki gallérja.
- Beszélnünk kell - közölte a fiú.
Becsuktam a számat, és próbáltam viszonylag intelligensnek tűnni.
- Phillip, nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra látlak.
Jamison egyikünkről a másikra nézett. Összeráncolta a szemöldökét. Gyanakszik. Mary csak ült, állát a tenyerébe támasztotta, és élvezte a nűsort.
Rohadtul kellemetlen volt a csend. Aztán Phillip kezet nyújtott Jamisonnak. Én azt motyogtam:
- Jamison Clarke, ez pedig itt Phillip... a barátom.
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, meg is bántam. Az ember a szeretőjét hívja "a barátjának." A többi fontos ismerősünk hajlamos félreérteni. Jamison szélesen elmosolyodott:
- Szóval, te .Anita... barátja vagy.
Az utóbbit lassan ejtette ki, jól megforgatta a szájában. Mary beszédes mozdulatot tett az egyik kezével. Phillip észrevette, és titkárnőnk felé villantotta káprázatos, libidóforraló mosolyát. Marv elvörösödött.
- Hát, most már, mennünk kell. Gyere, Phillip. - Karon ragadtam őt, és húzni kezdtem az ajtó irányába.
- Örülök, hogy találkoztunk, Phillip - búcsúzott Jamison. - Ezt a többi itt dolgozó srácnak is el fogom újságolni. Biztos, hogy nagyon szeretnének egyszer találkozni veled. Jamison igazán elemében volt.
- Most éppen nagyon el vagyunk foglalva, Jamison. Talán majd máskor- mondtam.
- Hogyne, persze - helyeselt ő.
Janison kikísért minket, és tartotta nekünk az ajtót. Utánunk vigyorgott, ahogy elindultunk a folyosón, kart karba öltre.
Szemétládák. Rá kellett hagynom arra az öntelten vigyorgó féregre, hogy szeretőm van. Hogy az a szent szar! És mindenkinek el fogja mondani.
Phillip a derekamra csúsztatta a karját, én pedig leküzdöttem a késztetést, hogy ellökjem. Színlelünk, helyes, helyes. Amikor hozzáért az övemen lógó pisztolyhoz, éreztem, hogy ledermed.
Az előcsarnokban összefutottunk az egyik ingatlanügynökkel. A nő nekem hellóval köszönt, de Phillipre kidülledt szemekkel bámult. Phillip rámosolygott. Mikor magunk mögött hagytuk a csajt, és a liftre vártunk, visszapillantottam rá. Tévedés kizárva, a nő Phillip hátsóját nézte, ahogy továbbmentünk.
A fiúnak jó feneke volt, el kellett ismernem. A nő észrevette, hogy őrá nézek, és sietve félrefordult.
- Véded a becsületemet? - kérdezte Phillip. Ellöktem magam tőle, és rácsaptam a lift gombjára. - Mit keresel itt?
- Jean-Claude nem jött vissza tegnap éjjel. Nem tudod, miért?
- Nem tettem el őt láb alól, ha erre célzol.
A lift ajtaja kinyílt. Phillip nekitámaszkodott, a testével és fél karjával tartotta. Felém villantott mosolya sokat ígérő volt: egy kevés gonoszság, nem kevés szex. Tényleg egyedül akartam maradni vele egy liftben? Valószínűleg nem, viszont fel voltam fegyverkezve. Ő, amennyire meg tudtam állapítani, nem.
Átbújtam a karja alatt, le se kellett hajtani a fejem. Az ajtó némán összezárult mögöttünk. Egyedül voltunk. Phillip az egyik sarokba támaszkodott, karját összefonta a mellén, és rám bámult a sötét szemüvege mögül.
- Te mindig ezt csinálod? - érdeklődtem.
Halvány mosoly:
- Mit?
- Hogy pózolsz.
Épp csak egy kicsit fagyott le, aztán lazán a falnak dőlt:
- Velem született tehetség.
Megcsóváltam a fejem.
- Persze - aztán az emeletek elsuhanó szánozását figyeltem.
- Jean-Claude jól van?
Rápillantottam, nem tudva, mit is mondjak. A lift megállt. Kiszálltunk.
- Nem válaszoltál nekem - jegyezte meg Phillip lágyan.
Felsóhajtottam. Túl hosszá történet volt.
- Mindjárt dél. Ebéd közben elmondhatom, amit tudok.
Elvigyorodott.
- Megpróbál felszedni, Miss Blake?
Elmosolyodtam, még mielőtt visszafoghattam volna magam:
- Te akartad.
- Lehet - felelte ő.
- Te kis nőcsábász.
- A legtöbb nőnek ez tetszik.
- Nekem jobban tetszene, ha nem az jutna eszembe, hogy a kilencven éves nagymamámmal ugyanúgy flörtölnél, mint most velem.
Phillip visszafojtott egy kacajt:
Nem vagy túl jó véleménnyel rólam.
- Tele vagyok előítéletekkel. Ez az én egyik hibám.
Ő ismét elnevette magát. Kellemes hangja volt.
- Esetleg a többiről is mesélhetnél nekem azután, hogy megmondtad, hol van Jean-Claude.
- Azt nem hiszem.
- Miért nem?
Megtorpantam az utcára vezető üvegajtó előtt.
- Mert láttalak múlt éjjel. Tudom, mi vagy, és mire gerjedsz.
Phillip keze előrenyelt, és végigsimított a vállamon.
- Sok minden másra is gerjedek.
Összevont szemöldökkel néztem a kezére, mire elvette.
- Kár a gőzért, Phillip. Nem vagyok rá vevő.
- Talán ebéd után már az leszel.
Felsóhajtottam. Már korábban is találkoztam olyan férfiakkal, mint Phillip, jóképű pasikkal, akik hozzászoktak, hogy csorog utánuk a nők nyála. A srác nem akart engem elcsábítani, csak azt akarta, hogy beismerjem, vonzónak találom őt. Ha nem ismerem be, tovább piszkál engem.
- Feladom, te nyertél.
- Mit nyertem én? - értetlenkedett Phillip.
- Csodálatos vagy, fantasztikus vagy. Te vagy az egyik legjobb pasi, akit valaha láttam. A bakancsod talpától, a bőrödre tapadó farmered teljes hosszán át, a lapos, kockás hasad sztyeppéin át egészen a szobrász vésőjére méltó állkapcsod sziluettjéig, gyönyörű vagy. Most már mehetünk végre ebédelni ehelyett a baromság helyett?
Phillip lejjebb tolta a napszemüvegét, épp csak annyira, hogy kilásson a keret fölött. Így meredt rám jó pár percen át, majd végül visszatolta a napszemüveget a helyére.
- Te választod ki az éttermet - ezt őszintén mondta, nem csak évődött.
Eltűnődtem, vajon megsértettem-e. Nem mintha érdekelt volna.

19
Az ajtón kívül mozdulatlan volt a hőség; egy forró, nyirkos fal, ami úgy tapadt a bőrre, akár a műanyag fólia.
- Meg fogsz főni ebben a dzsekiben - jegyeztem meg.
- A legtöbb ember nehezen békül meg a sebhelyeimmel.
Kilazítottam a dossziék fölött összekulcsolt két karomat, a balt kinyújtottam. A sebhely villogott a napfényben, itt sokkal fényesebb volt a bőröm, mint másutt.
- Ha te nem szólsz, én sem szólok.
Phillip letolta a napszemüvegét, és rám bámult. Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából. Csak abban voltam biztos, hogy valami zajlik a nagy barna szempár mögött. Aztán a fiú halk hangon megszólalt:
- Csak ez az egy harapásod van?
- Nem - válaszoltam.
Phillip keze ökölbe szorult, a nyaka megrándult, mintha áramütés érte volna. Remegés futott végig a karján, a vállán, végig a gerincén. A nyakát tekergette, mintha szabadulni akarna az érzéstől. Azután visszatolta az arca elé a fekete napszemüveget, a tekintete kifejezéstelen volt. Levette a dzsekit. Könyöke hajlatában a napbarnított bőréhez képest sápadtnak tűntek a sebhelyek. Az ujjatlan izompóló szegélye fölött kikandikált a behegedt kulcscsont. A fúnak szép nyaka volt, tömör, de nem izomtól duzzadó, a bőre barna és sima. Négy pár fognyomot számoltam össze azon a hibátlan bőrén. És ez még csak a jobb oldal volt. A bal oldalát eltakarta a kötés.
- Vissza is vehetem a dzsekit - jegyezte meg Phillip.
Egész idáig őt bámultam.
- Nem, nem, csak...
- Mi az?
- Nem rám tartozik. -Mindegy, kérdezz csak bátran.
- Mért csinálod azt, amit?
A fiú elmosolyodott, de a mosolya torz volt és fanyar:
- Ez egy nagyon bizalmas kérdés.
- Azt mondtad, kérdezzek bátran - pillantottam az utca túloldalára. - Általában Mabelhez megyek, de ott megláthatnak minket.
- Szégyellsz engem? - Phillip hangjában durva, reszelős mellékzönge érződött. A tekintete rejtve volt, de az állkapcsán megfesziiltek az izmok.
- Nem erről van szó - mentegetőztem. - Te jöttél oda az irodámba, és te tettél úgy, mintha a „barátom" volnál. Ha olyan helyre megyünk, ahol engem ismernek, folytatnunk kell ezt a társasjátékot.
- Van olyan nő, aki fizetne, hogy kísérgessem.
- Tudom, tegnap éjjel láttam őket a klubban.
- Igaz, de akkor is az a helyzet, hogy szégyellsz velem mutatkozni. Emiatt. - A keze a nyakához ért, puhám, finoman, akár egy madár.
Határazottan az a benyomásom támadt, hogy megbántottam a srácot az érzéseiben. Ez persze engem nem zavart, nem igazán. De tudtam, milyem érzés különbözni. Tudtam, milyen érzés zavarni másokat, akik pedig ennél okosabban is viselkedhetnének. Én okosabban viselkedtem. Nem Phillip érzéseiről volt szó, hanem az elvről.
- Na gyerünk.
- Hová?
- Mabelhez.
- Köszönöm - mondta ő. Káprázatos mosollyal jutalmazott meg. Ha kevésbé vagyok profi, beleolvadok a zoknimba tőle. A mosolyában tényleg volt egy árnyalatnyi gonoszság, valamint egy jó adag erotika, de emögött egy kisfiú rejtőzött, egy bizonytalan kisfiú. Ez az. Ez volt benne vonzó. Nincs vonzóbb, mint egy jóképű pasi, aki nem bízik önmagában.
Ez nem csupán női lényünk, hanem a bennünk rejlő anya számára is vonzó. Veszélyes kombináció. Szerencse, hogy erre én immúnis vagyok. Tuti. Mellesleg már láttam, mit jelent Phillip számára a szex. Egyáltalán nem az én zsánerem volt.
Mabel kajáldája voltaképpen kávézó, de a kaja fantasztikus, és az ára is megfelelő. Hétköznap a helyiség dugig van öltönyösökkel és kosztümősökkel. Vékony irattáskákkal és barna kartondossziékkal. Szombatonként szinte kihalt a hely.
Beatrice a gőzölgő étel mögül mosolygott rám. Magas, teltkarcsú nő volt, haja barna, arca fáradt. Rózsaszín egyenruhája lötyögött a vállán, az arca pedig megnyúltnak tűnt a hajháló miatt. De Beatrice mindig mosolygott,és mindig beszélgettünk egymással.
- Helló, Beatrice - köszöntem, majd Beatrice kérdését meg se várva folytattam. - Ez itt Phillip.
- Helló, Phillip - mondta a pincérnő.
A fiú rámosolygott, hajszálra olyan kápráztatóan, mint az ingatlanügynök esetében. Beatrice elpirult, elfordította a tekintetét és vihogott. Nem tudtam, hogy Beatrice erre is képes. Vajon észrevette a sebhelyeket? Vajon számítottak neki?
Túl meleg volt a fasírthoz, de mégis azt rendeltem. Itt mindig szaftos volt a fasírt, a ketchup pedig épp a kellő mértékben csípős. Még desszertet is kértem, amit pedig szinte soha nem szoktam. Majd' éhenhaltam. Sikeresen fizettünk a pultnál, és asztalt is találtunk, anélkül, hogy Phillip még mással is flörtölt volna. óriási eredmény.
- Mi történt Jean-Claude-dal? - kérdezte aztán a fiú.
- Még egy perc - intettem. Elmondtam az étel fölött az asztali imádságot. Utána föltekintettem, Phillip csak bámult rám. Majd ettünk, én pedig ismertettem vele a múlt éjszaka szerkesztett változatát. Főleg Jean-Claude-ról, Nikolaosról és a bünterésről beszéltem.
Mire befejeztem, Phillip abbahagyta az evést. A fejem fölé bámult, valami láthatatlan dologra.
- Phillip? - szólítottam meg.
Ő megrázta a fejét, aztán rám nézett:
- Akár meg is ölheti őt.
- Nekem úgy tűnt, hogy csak megbünteti Jean-Claude-ot. Te tudod, hogy ez mit jelenthet?
Phillip bólintott, halk hangon válaszolt:
- Koporsóba zárja őket, és feszületeket használ arra, hogy odabent tartsa őket. Aubrey három hónapra tűnt el. Mikor újra láttam, már olyan volt, mint most. Örült.
Megborzongtam. Vajon Jean-Claude is meg fog őrülni? Fölemeltem a villámat, aztán arra eszméltem, hogy félig megettem egy áfonyás pitét. Utálom az áfonyát! A francba, megajándékozom magam egy pitével, és a rossz fajtát kapom. Mi baj van velem? Még mindig tele volt a szám a meleg áfonya ízével. Leöblítettein egy nagy korty kólával. De nem sokat segített.
- Mit fogsz csinálni?- kérdezte Phillip.
Arrébb toltam a félig megevett pitét, és kinyitottam az egyik dossziét. Az első áldozat, bizonyos Maurice vezetéknév nélkül, egy, Rebecca Miles nevű nővel élt együtt. Öt évig volt az élettársa. Az „élettársa volt" jobban hangzott, mint a „rendszeresen beakasztott neki."
- Beszélni fogok a megölt vámpírok barátaival és szeretőivel.
- Talán tudok neveket.
Phillipre néztem, tépelődve. Nem akartam információkat kiadni neki, mert tudtam, hogy nappal ő az élőholtak szeme és füle. Viszont amikor a rendőrség kíséretében beszéltem Rebecca Milesszal, a nő azt mondta, mi csak fogjuk be a szánkat. Nem volt időm keresztülvergődni a szaros formaságokon. Információra volt szükségem, de gyorsan. Nikolaos eredményeket akart. És amikor Nikolaos akar valamit, jobb, ha meg is kapja.
- Rebecca Miles - mondtam.
- Ismerem. Maurice tulajdona volt - Phillip ennél a szónál bocsánatkérően vállat vont, de nem javította ki. Eltöprengtem, mit érthetett ez alatt.
- Hová megyünk először? - faggatott Phillip.
- Sehová. Nem kellenek civilek, amikor dolgozom.
- Segíthetnék.
- Ne sértődj meg, erősnek látszol, és talán még fürge is vagy, de ez nem elég. Tudsz harcolni? Hordasz magadnál pisztolyt?
- Nincs pisztolyom, de tudok magamról gondoskodni.
Ebben kételkedtem. A legtöbb ember nem reagál jól az erőszakra. Lefagynak tőle. Egy pár másodpercig tétovázik a test, értetlen az elme. Ez a pár másodperc a halálunkat okozhatja. A tétovaságot kizárólag a gyakorlat útján szüntethetjük meg. Az erőszaknak a gondolkodásunk részévé kell válnia. Ez óvatossá tesz minket, poko-
lian gyanakvóvá, és megnöveli várható élettartamunkat. Viszont most olyan emberektől volt szükségem információra, akik nem akartak velem szóba állni. Phillippel talán szóba állnak.
Nem hittem, hogy fényes nappal tűzharcba bonyolódnánk. Azt sem, hogy bárki letámadna, legalábbis ma nem. A múltkor tévedtem, de... Nem láttam semmi rosszat abban, ha Phillip segít nekem. Amíg a rossz pillanatban el nem süti azt a bizonyos mosolyát, és nem kezdik molesztálni az apácák, biztonságban leszünk.
- Ha valaki fenyeget engem, kimaradsz belőle és hagyod, hogy én végezzem a munkát, vagy rohansz, hogy megments engem? - tettem föl a kérdést.
- Hát... - Phillip pár percig az italába bámult. - Nem tudom.
Kap egy piros pontot. A legtöbben hazudtak volna.
- Akkor a helyedben inkább nem jönnék.
- Hogyan fogod meggyőzni Rebeccát, hogy a város vámpírmesterének dolgozol? A Hóhér, amint vámpíroknak dolgozik?
Ez még nekem is nevetségesen hangzott.
- Nem tudom.
Phillip mosolygott:
- Akkor ezt megbeszéltük. Veled megyek, és segítek elcsitítani a vihart.
- Én ebbe nem egyeztem bele.
- De nemet se mondtál.
Igaza volt. A kólámat kortyolgattam, Phillip elégedett arcát nézve, körülbelül egy percen át. Ő nem szólt egy szót se, csak viszonozta a tekintetemet. Az arca semleges volt, egyáltalán nem kötözködő. Nem volt személyközi versengés, mint Berttel.
- Menjünk - mondtam.
Fölálltunk. Hagytam borravalót is. Elindultunk nyomokat keresni.

Nincsenek megjegyzések: