2007. január 7., vasárnap

1. Laurell K. Hamilton:Bűnös vágyak (Vámpírvadász 1.)

Free Image Hosting at www.ImageShack.us


LAURELL K. HAMILTON 1963-ban született. Miután édesanyja autóbalesetben meghalt, nagyanyja nevelte fel Arkansas államban. Biológiából és irodalomhól diplomázott. Első könyve, a Bűnös vágyak 1994-ben jelent meg, amelyet azóta tíz másik követett az Anita Blake-sorozatban. A sorozat olyan nagy sikert aratott, hogy korai könyvei sorra jelennek meg új kiadásban. Legutolsó könyve a The New York Times bestsellerlistáján a megjelenést követően azonnal második helyre ugrott. Könyveit kiadták Angliában, Franciaországban, Görögországban, Oroszországban, és most végre Magyarországon is. A sorozat megfilmesítéséről több hollywoodi stúdióval is tárgyalásokat folytatnak.
Laurell K. Hamilton férjével, kislányával és három kutyájával Missouri államban, St. Louis-ban é1.


1
Willie McCoy, amíg csak élt, ritka nagy barom volt. Ezen a halála sem változtatott. Ott ült velem szemben, harsány, skótkockás sportzakóban. Műszálas nadrágja neonzöld színben játszott. Rövid, fekete haját hátrazselézte vékony, háromszögletű arcából. Mindig is olyan volt, mint a mellékszereplők a gengszterfilmekben. Az a fajta, aki információval üzérkedik, megbízásokkal futkos, és feláldozható.
Persze most, hogy vámpír lett, a feláldozhatóság Willie esetében már nem jött szóba. Viszont ugyanúgy az értesüléseivel üzérkedett, és a megbízásaival futkosott, mint azelőtt. A halál nem nagyon változtatta meg. Én azért kerültem a tekintetét. Mint mindig, ha vérszívókkal volt dolgom. Willie azelőtt egy gennyláda volt, most élőhalott is ráadásul. Ez új volt számomra.
Irodám légkondicionált csendjében ültünk. A pasztellkék fal, amely főnököm, Bert szerint megnyugtatóan hatott, fagyossá tette a szobát. - Baj, ha rágyújtok? - kérdezte Willie.
- Igen - feleltem. - Baj.
- Rohadtul nem akarod megkönnyíteni a helyzetem, ugye?
Egy pillanatra a szemébe néztem. A szeme barna volt. Még mindig. Willie farkasszemet nézett velem, aztán rajtakapottan lebámultam az asztal lapjára.
Willie asztmásan felvihogott. A nevetése sem változott. - Jézusom, ezt nagyon bírom. Te félsz tőlem! - Nem félek, csak tartok.
- Nem kell bevallanod, Ide érzem a szagát Az arcomon, az agyamban. Olyan
átható. Félsz tőlem, mert vámpír vagyok.
Vállat vontam; mit mondhattam volna? Hogyan hazudjunk valakinek, aki érzi a félelmünk szagát?
- Miért vagy itt, Willie?
- Hadd szívjak már el egy cigit! - Willie szája szöglete megvonaglott.
- Nem gondoltam volna, hogy a vámpírok is ennyire be tudnak kattanni- jegyeztem meg.
Willie fölemelte a kezét, csaknem hozzáért a szájához. Elmosolyodott, a szemfogai villogtak:
- Vannak dolgok, amik nem változnak.
Meg akartam kérdezni, hogy hát akkor mi változik? Milyen érzés halottnak len-ni?
Ismertem Willie-n kívül más vámpírokat is, de ő volt az első, akit a halála előtt és azután is ismertem. Fura érzés volt
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Hé! Pénzt hozok neked. Azért jöttem, hogy az ügyfeled legyek.
Fölpillantottam rá, de kerültem a tekintetét. A nyakkendőtűje szikrázott a fejünk fölötti lámpák fényében. Valódi arany. Azelőtt soha semmi effélét nem láttam Willie-nél. Ahhoz képest, hogy hulla volt, egész jól ment neki,
- Hullák föltámasztásából élek. Viccen kívül: miért kéne egy vámpírnak egy
zombi?
Willie megrázta a fejét; mindkét oldalra kétszer, sebesen.
- Nem, semmi vuduzás. Fel akarlak bérelni, hagy nyomozz ki egypár gyilkosságot.
- Nem vagyok magándetektív.
- De alkalmazásban van nálad egy. Kiegészítésül.
Bólintottam.
- Hát akkor miért nem béreled föl Veronica Simset közvetlenül? Ehhez én nem kellek.
Ismét az ideges fejrázás.
- De ő nem ismeri úgy a vámpírokat, mint te.
Felsóhajtottam.
- Nem ugorhatnánk a végére, Willie? El kell mennem innen... rápillantattam a faliórára - tizenöt percen belül. Nem szívesen hagyom az ügyfeleket egyedül várni a temetőben. Még felizgatják magukat.
Willie nevetett. Asztmás kacaját megnyugtatónak találtam, a szemfogaktól függetlenül. Na persze, még hogy a vámpírok nevetése dallamos és telt!
- Meghiszem azt! Meghiszem azt!- aztán Willie hirtelen elkomorult, mintha letörölték volna az arcáról a mosolyt.
Félelmet éreztem, görcsbe rándult a gyomorszájam. A vámpírok olyan gyorsan képesek cselekedni, mintha gombnyomásra működnének. Ha Willie képes volt erre, mi másra lehet még képes?
- Tudsz valamit a vámpírokról, akik ott döglöttek meg a Negyedben? Ezt Willie kérdésként tette fel, tehát így válaszoltam: - Ismerem az ügyet.
Az új vámpír-klubnegyedben négy vérszívót öltek meg. A szívüket kitépték, a fejüket levágták.
- Még mindíg a zsarukkal dolgozol?
- Még mindig megbízott vagyok, az új különítmény mellett.
Willie ismét nevetett:
- Persze, a szellemirtók. Kis pénz, kis létszám.
- Ezzel nagyjából leírtad a városban végzett összes rendőri munkát.
- Lehet, de a zsaruk is ugyanazt gondolják, mint te. Mit számít eggyel több döglött vámpír? és ezen nem változtatnak az új törvényeitek sem.
Még csak két év telt el az Addison kontra Clark ügy óta. A per újrafogalmazta, mit jelent az élet, és mit nem jelent a halál. Az Amerikai Egyesült Államok nagy részében legális volt, amit a vámpírok csináltak. A mi államunk azon kevesek közt volt,
amelyek hivatalosan is elismerték a létezésüket. A bevándorlási hivatal dühtől tajtékozva próbálta távol tartani az emigrálni készülő külföldi vámpírok... hm, falkáit.
A bíróságokon az összes elképzelhető kérdést végigküzdötték. Kötelesek-e az örökösök visszaszármaztatni az örökséget? A házastárs élőhalottá válása egyenértékű-e a megözvegyüléssel? Gyilkosság-e, ha megölnek egy vámpírt? Még mozgalom is indult a vámpírok szavazati jogáért. Változtak az idők.
Az előttem ülő vámpírra meredtem, majd vállat vontam. Valóban úgy gondoltam, hogy eggyel több döglött vámpír nem számít? Lehet.
- Ha ennyire tisztában vagy az érzéseimmel, minek jöttél hozzám egyáltalán?
- Mert abban, amit csinálsz, te vagy a legjobb. És nekünk a legjobb kell. Willie most először beszélt többes számban. - Kinek dolgozol, Willie?
Willie mosolygott bizalmas, titokzatos mosollyal, mintha tudna valamit, amit nekem is tudnom kéne:
- Azzal te ne törődj. Jó pénzt kapsz. Nekünk valaki olyan kell, aki eléggé ismeri az éjszakát, hogy az ügy mélyére tudjon nézni,
- Láttam a hullákat, Willie. Az elképzeléseimet közöltem a rendőrséggel.
- És mi a véleményed? - Willie előrehajolt a székében, mindkét apró kezével az íróasztalomra támaszkodott. A körme sápadt volt, vértelen, szinte fehér.
- Kimerítő jelentést tettem a rendőrségnek. - Fölbámultam rá, majdnem egyenesen a szemébe.
- Még ezt sem mondod el nekem, mi?
- Nem áll módomban rendőrségi ügyeket megvitatni veled.
- Megmondtam előre, hogy ebbe nem fogsz belemenni!
- Mibe nem fogok? Erről még egy kurva szót sem szóltál.
- Azt akarjuk, hogy derítsd fül ezeket a vámpírgvilkosságokat, találd meg azt, aki vagy ami elkövette őket. A normál béred háromszorosát kapod tőlünk.
Megcsóváltam a Fejem. Ez megmagyarázta, miért szervezte le az a strici Bert ezt a találkát. Bert pontosan tudta, mit gondolok a vámpírokról, de a szerződésem értelmében legalábbis beszélni kényszerültem bármilyen ügyféllel, aki előleget adott a főnökömnek. Bert pénzért bármire kapható volt. Csak az volt a baj, hagy szerinte nekem is így kellett volna tennem. Hamarosan lesz néhány keresetlen szavam Berthez.
Fölálltam a székből.
- A rendőrség már vizsgálja az ügyet. Én pedig segítek nekik, amennyire tudok. Tehát bizonyos értelemben már dolgozom az ügyön. Tartsd meg a pénzed.
Willie mozdulatlanul ülve maradt, és némán bámult rám. Mozdulatlanságában volt egy árnyalatnyi a hullák merevségéből. A félelem fülkúszott a gerincemen, egészen a torkomig. Leküzdöttem a késztetést, hogy a blúzom alól előhúzzam a nyakamba aggatott keresztet, és elkergessem Willie-t az irodámból. Valahogy mégsem tűnt olyan profi megoldásnak, hogy vallási segédeszközt használva szabaduljak meg egy ügyféltől. Úgyhogy csak álltam ott, és vártam, hogy mozduljon.
- Miért nem segítesz nekünk?
- Várnak az ügyfeleim, Willie. Sajnos nem segíthetek.
- Úgy érted, hogy nem akarsz.
Biccentettem:
- Úgy érted, ahogy csak akarod. - Megkerültem az íróasztalt, hogy kitessékeljem Willie-t.
Sohasem látott, folyékony simasággal mozdult meg, de én észrevettem, és sikerült hátralépnem a felém kapó keze elől.
- Nem vagyok az a csini pofi, aki bedől a megtévesztő trükkjeidnek - mondtam.
- Láttad, hogy mozgok.
- Sőt, hallottam is. Friss hulla vagy, Willie. Vámpír ide vagy oda, még sokat kell tanulnod.
Willie csúnyán nézett rám, a keze félig még mindig felém nyúlt:
- Lehet, de egy normális ember nem tud így kitérni előlem.
Egészen közel lépett hozzám, szinte hozzám ért a kockás zakója. Így összepréselődve majdnem egyforma magasak, illetve alacsonyak voltunk. Willie szeme tökéletesen egy vonalban volt az enyémmel. Én teljes erőből fixíroztam a vállát.
Mindent bele kellett adnom, nehogy elmeneküljek tőle. De a rohadt életbe, mégiscsak Willie McCoyról volt szó. Nem kaphatta meg ezt az elégtételt
- Csak annyira vagy ember, amennyire én is - mondta Willie.
Oldalt léptem, de nem azért, hogy meneküljek előle. Azért, hogy kinyissam az ajtót. Hiábavaló kísérletet tettem, hogy meggyőzzem a hátamon végigfutó verejtéket a kettő közti különbségről. A gyomromat elöntő érzést is szó szerint hidegen hagyták az érveim.
- Most már igazán muszáj mennem. Köszönjük, hogy a Halottkeltő Rt-hez fordult. Willie felé küldött professzionális bájvigyorom, akár egy villanykörte; üres volt, de szemkápráztató.
Willie megállt a küszöbön:
- Miért nem vagy hajlandó nekünk dolgozni? Valamit mondanom kell majd, ha visszamegyek hozzájuk.
Nem biztos, de mintha lett volna valami a hangjában, ami leginkább a félelemhez hasonlított. Vajon bajba jut a kudarc miatt? Megsajnáltam őt, de tudtam, hogy ez hülyeség. Élőhalott volt, az isten szerelmére, de mégiscsak úgy nézett rám, és mégiscsak Willie volt, a röhejes zakójával meg az apró, ideges kezével.
- Mondd meg nekik, mindegy, hogy kicsodák, nem dolgozom vámpíroknak.
- Elvi szilárdság? - Ez ismét kérdésnek hangzott.
- Mint a beton.
Egy villanásnyi időre mintha valami, a régi Willie maradéka, előbújt volna az arca mögül. Szinte mintha sajnált volna engem.
- A helyedben én nem mondanék ilyesmit, Anita. Ezek nem szeretik, ha valaki, mindegy, hogy kicsoda, ellenkezik velük.
- Azt hiszem, Willie, most már túl sokáig élvezted a vendégszeretetemet. Nem szeretem, ha fenyegetnek.
- Ez nem fenyegetés, Anita. Ez az igazság. - Willie megigazította a nyakkendőjét, elbabrált az új nyakkendőtűvel, kiegyengette a válltömését, majd kisétált.
Becsuktam magam mögötte az ajtót, aztán nekidőltem. Elgyengült a térdem. De nem értem rá itt ülni és reszketni. Mrs. Grundick már biztos a temetőben volt. Ott fog állni a két nagyfiával és a kis fekete retiküljével, várva, hogy feltámasszam halottaiból a férjét. Két, rejtélyesen különböző végrendeletről volt szó. Vagy hosszú éveken át perelnek és fizetik a költségeket, vagy visszahozzuk Albert Grundickot a halálból, és megkérdezzük.
Minden, amire szükségem lehetett, az autómban volt, beleértve a csirkéket is. Blúzom alól elővettem az ezüstkeresztet, és közszemlére téve lógni hagytam. Több lőfegyvert birtoklok, és használni is tudom őket. Az íróasztalfiókban tartottam egy kilenc milliméteres Browningot A súlya valamivel egy kiló fölött volt, az ezüstözött golyókkal meg mindennel együtt. Az ezüst nem öli meg a vámpírokat, de elbátortalanodnak tőle. Arra kényszerülnek, hogy már-már emberi lassúsággal gyógyítsák be a sebeiket. Izzadó tenyerem a szoknyámba töröltem, és elhagytam az irodát.
Craig, az éjszakai műszakos titkár, eszeveszetten verte számítógépe billentyűit. A szeme elkerekedett, ahogy végigvonultam előtte a vastag szőnyegen. Lehet, hogy a hosszú láncon fityegő ezüstkereszt miatt. Lehet, hogy a szorosan hátamhoz simuló fegyvertáska miatt, amit a vállamra szíjaztam, és amiből jól láthatóan kikandikált a Browning. Craig persze egyikre sem tett megjegyzést. Okos fiú.
Az egész cuccra rávettem a csini kis kord kabátomat. Nem feküdt ki szépen a Browning fölött, de így is jó volt. Valószínűtlennek tartottam, hogy Grundickék vagy az ügyvédeik észrevegyék.


2
Láttam felkelni a napot, amint hazafelé autóztam. Utálom a napfelkeltét. Azt jelenti, hogy túlvállaltam magam, és az egész rohadt éjszakát végigdolgoztam. St. Louis-ban több a fa az autópálya mellett, mint eddig bármely másik városban, amelyen már átautóztam. Csaknem el kellett ismernem, hogy a fák tényleg jól néznek ki a hajnal első sugaraiban. Csaknem. A lakásom a reggeli napfényben mindig elszomorítóan vidám és fehér. A fal ugyanolyan vaníliafagyi-színű, mint máshol. A szőnyeg szép árnyalatú szürke, jobb, mint az a kutyaszar-barna szőnyeg, amit a többi lakásban láttam.
A lakásom tágas, egy hálószoba van benne. Azt mondják, szép kilátás nyílik belőle a szomszédos parkra. Felőlem aztán bármilyen lehetne. Ha választhatnék, nem lenne ablaka. Úgy bírom csak ki, hogy vastag a függöny, és a legragyogóbb napot is hűs éjszakává változtatja.
Bekapcsoltam a rádiót, lehalkítva, hogy elnyelje nappali életmódú szomszédaim apró neszeit. Chopin lágy muzsikájának hullámain beszippantott az álom. Egy pillanattal később csörgött a telefon.
Egy ideig csak feküdtem, magamat átkozva, hogy elfelejtettem bekapcsolni az üzenetrögzítőmet. És ha nem vennék róla tudomást? Öt csengetés után feladtam:
- Halló.
- Jaj, bocsánat, felébresztettelek? - Ismeretlen női hang volt.
Ha kiderül, hogy telefonos ügynök, agresszív leszek.
- Ki az? - Az éjjeliszekrényen álló órára néztem. Nyolc óra volt. Kis híján két órát aludtam, Hurrá.
- Monica Vespucci vagyok. - Ezt úgy mondta, mintha mindent megmagyarázna vele. De nem.
- Igen - próbáltam segítőkészen és bátorítóan hangzani. Azt hiszem, olyanra sikeredett, mintha nyöszörögnék.
- Jaj, egek. Hm. Catherine Maison munkatársa vagyok,
A telefonkagyló fölé görnyedtem, és gondolkozni próbáltam. Ez két óra alvás után nem megy túl jól nekem. Catherine neve ismerősen csengett, jó barátnőm volt. Már biztos említette nekem ezt a csajt, de az életem árán sem tudtam most belőni, ki ö.
- Hát persze, Monica, Szia. Mit akarsz? - Ez még nekem is kegyetlenül hangzott.
- Ne haragudj, ha nem túl jó a szövegem. Hatkor végeztem a munkával.
Úristen, akkor csak két órát aludtál! Most le akarsz engem lőni, gondolom, ugye? Erre nem válaszoltam. Annyira nem vagyok kegyetlen. - Az előbb valamit akartál mondani, nem?
- Ja, igen. Meglepetés-leánybúcsút szervezek Catherine-nek. Tudod, egy hónap múlva megy férjhez.
Bólintottam, aztán rájöttem, hogy Monica nem látja, és kinyögtem:
- Részt is veszek az esküvőn.
- Hát persze, tudom. A koszorúslányok ruhája iszonyú cuki, ugye?
Tulajdonképpen egy ilyen hosszú, puffos ujjú, rózsaszín estélyi volt a legutolsó dolog, amire hajlandó lettem volna kiadni százhúsz dollárt, de hát Catherine esküvőjéről volt szó.
- És mi van a leánybúcsúval?
- Ó, hát nem vagyok túl összefüggő, ugye? Te meg már biztos aludni szeretnél.
Gondolkoztam, hogy ha visítok neki egyet, akkor vajon eltűnik-e. Nem, biztos sírva fakadna.
- Monica, mondd meg, mit akarsz, légy szíves.
- Tudom, hagy későn szólok, de valahogy most minden rám szakadt. Már egy hete fel akartalak hívni, de valahogy sose jutottam el addig.
Ezt el is hittem.
- Folytasd.
- A leánybúcsú ma este lest. Catherine azt mondta, nem iszol, úgyhogy arra gondoltam, nem lehetne-e, hogy te vezess.
Egy ideig csak hevertem, azon tűnődve, hogy mennyire guruljak be, illetve hogy mi hasznom lenne ebből. Talán ha kicsit éberebb lettem volna, nem mondtam volna ki, mit gondolok:
- Szerinted nem szóltál egy kicsit későn, ha azt akarod, hogy én vezessek?
- De. Tudom. Tényleg ne haragudj. úgy szét vagyok esve mostanában. Catherine azt mondta, általában a péntek vagy szombat estéd szabad. Most pénteken nem érsz rá? Ami azt illeti, ráértem pénteken, de az egyetlen szabad estémet nem igazán óhajtottam elvesztegetni erre a fontoskodó libára a vonal túlsó végén.
- Persze, ráérek,
- Óriási! Elmondom, hova gyere, és akkor munka után fölvehetsz minket. Oké?
Nem volt oké, de mit mondhattam volna?
- Szuper.
- Papír, ceruza?
- Várj, nem azt mondtad, hagy Catherine-nel dolgozol? - Már kezdtem emlékezni Monicára.
- Igen miért?
- Tudom, hol dolgozik Catherine. Nem kell útbaigazítanod.
- Jaj, hát persze, milyen hülye vagyok! Akkor délután öt körül látjuk egymást. Csípd ki magad, de laposban gyere, mert lehet, hogy táncolni is fogunk.
Gyűlölök táncolni.
- Hogyne, akkor viszlát.
- Viszlát estig.
Hallottam, ahogy leteszi a kagylót. Bekapcsoltam a rögzítőt, és visszabújtam a takaró alá. Monica Catherine munkatársa volt, vagyis ügyvéd. Ijesztő gondolat. Lehet, hogy ő is egyike azoknak az embereknek, akik kizárólag a munkájuk terén jól szervezettek. Csodálatos.
Most, amikor már késő volt, jutott eszembe, hogy egyszerűen el se kellett volna fogadnom a meghívást. A francba. Ma túlpörögtem. De végülis mi rossz lehet benne? Végignézem, ahogy vadidegen emberek kiütik magukat. Kis szerencsével valaki majd összehányja az autómat.
Mikor végre újra elaludtam, a lehető legfurább álmaim voltak, Benne volt ez a nő, akit nem ismertem, egy kókuszkrémes süti és Willie McCoy temetése.


3
Monica Vespucci kitűzőjén ez állt: „A vámpír is ember.” Nem kezdődött túl ígéretesen az este. Monica fehér selyemblúzt viselt, melynek magasított gallérja sötétre szoláriumozott dekoltázst keretezett. Haja rövid volt, frizurája profi munka, sminkje tökéletes.
A kitűzőjéből rájöhettem volna, miféle leánybúcsút tervezett. Néhanapján kicsit lassú a felfogásom,
Rajtam fekete farmer, térdig érő csizma és vörös blúz volt. Hajam, melyet kifejezetten a ruhámhoz csináltattam, feketén göndörödött vörös blúzos vállamra. A szemem - sötét, majdnem fekete - jól megy a hajamhoz. Csak a bőröm nem; túl fehér, germán sápadtsága elüt a többi, latinos vonásomtól. Az egyik expasim egyszer azt mondta, olyan vagyok, mint egy kínai porcelánbaba. Ő ezt bóknak szánta. Én nem annak vettem. Megvan az oka, miért nem randizom túl sokat.
A blúzom hosszú ujjú volt, hogy elrejtse a késem tokját a jobb csuklómon, és a sebhelyeket a bal karomon. A pisztolyomat a csomagtartóban hagytam, kibiztosítva. Nem gondoltam, hogy elfajulhat a buli.
- Jaj, Catherine, annyira sajnálom, hogy a buli szervezését az utolsó pillanatra halasztottam. Emiatt vagyunk csak hárman - közölte Monica.
- Képzeld, az emberek programot mernek maguknak szervezni péntek estére - jegyeztem meg.
Monica rám bámult, mintha azt próbálná eldönteni, viccelek-e vagy sem.
Catherine figyelmeztetően rám meredt. Angyalian rámosolyogtam mindkettőjükre. Monica visszamosolygott. De Catherine nem dőlt be.
Monica táncos léptekkel elindult lefelé a járdán, vidáman, akár egy részeg pantomimes. Mindössze két pohárral ivott a vacsorához. Ez nem volt jó jel.
- Ne legyél undok - suttogta Catherine.
- Miért, mit mondtam?
- Anita! - Catherine hangja úgy csengett, mint az apámé, amikor későn mentem haza.
Felsóhajtottam:
- Nem vagy túl laza ma este.
- Terveim szerint nagyon laza leszek - Carherine az ég felé nyújtotta a karját. Még mindig a hétköznapi kosztümje gyűrött maradványait viselte. A szél belekapott hosszú, rézszínű hajába. Sohasem tudtam eldönteni, hogy akkor nézett volna ki jobban. Catherine, ha levágatja a haját, és az ember az arcát vette volna észre először, vagyéppen a haja tette őt széppé.
- Ha már fel kell áldoznom az egyik szabad estémet, akkor jól akarom érezni magam, eszméletlenül jól - jelentette ki Catherine.
A mondat vége elég vadul hangzott. Rábámultam Catherine-re:
- Ugye nem azt tervezed, hogy merevrészegre iszod magad?
- De, lehet. - Catherine nagyon elégedettnek tűnt.
Tudta, hogy nem támogatom, vagy inkább nem tudom megérteni az ivást. Nem szeretem feloldani a gátlásaimat. Ha egyszer el akarom veszíteni az önkontrollom, ellenőrizni akarom, hogy mennyire is veszítem el.
A kocsimat egy parkolóban hagytuk, két sarokkal arrébb. Ott, ahol kovácsoltvasból volt a kerítés. Lent a folyó partján nem volt túl sok parkolóhely. A keskeny, kövezett utakat és az ősrégi járdát még lovaknak tervezték, nem gépkocsiknak. Az utcákat tisztára mosta egy nyári zivatar, amely hirtelen érkezett, és el is vonult, mialatt vacsoráztunk. Odafönt előbújtak az első csillagok, mint megannyi, bársony fogságába esett gyémánt.
Monica felkiáltott:
- Siessetek, lusta dögök!
Catherine rám nézett és vigyorgott. A következő pillanatban már csak azt láttam, hogy Monica felé szalad.
- Az ég szerelmére - morogtam. Talán ha ittam volna a vacsorán, én is szaladtam volna, de ebben kételkedtem.
- Szakadj már el a földtől! - szólt vissza Catherine.
Szakadjak el? Utánuk sétáltam. Monica kuncogott. Valahogy számítottam rá. Catherine és ő egymásnak esve röhögtek. Gyanítottam, hogy rajtam.
Végül Monica lenyugodott annyira, hogy baljós suttogást színleljen:
- Tudjátok, mi van itt a sarkon túl?
Ami azt illeti, én tudtam. A legutolsó vámpírgyilkosság mindössze négy háztömbbel arrébb történt. Azon a helyen voltunk, amelyet a vámpírok úgy hívtak: a Negyed. Az emberek úgy hívták, Riverfront vagy Vértelep, attól függően, mennyire fogalmaztak nyersen.
- Bűnös Vágyak - mondtam.
- Jaj, most elrontottad a meglepetést! - kiáltott fel Monica.
- Milyen vágyak? -kérdezte Catherine.
Monica kuncogott:
- Szuper, mégsem rontottad el egészen. - Karját Catherine-ébe fűzte. - Imádni fogjátok, megígérem.
Talán Catherine igen; én biztosan nem. De azért követtem őket a sarkon túlra. A klub gyönyörű neonfelirata vérvörösen örvénylett. Szimbolikája velem szemben sem bizonyult hatástalannak.
Fölmentünk három széles lépcsőfokon, és a sarkig tárt ajtónál ott találtunk egy vámpírt. Katonásan vágott, fekete haja és apró, sápatag szeme volt. Masszív vállán szinte szétrepedt szoros, fekete pólója. Pedig én azt hittem, a hulláknak fölösleges a body-building.
Már a küszöbről hallottam a hangokat, a nevetés és a zene moraját. Azt a nyüzsgő zsongást, amikor sok ember kis helyen is elfér, és mindenki jól akarja érezni magát.
A vámpír az ajtó mellett állt, nagyon nyugodtan. Mégis, önmagához képest volt benne valami élet - jobb szó híján. Nem több mint húsz éve lehetett halott, legfeljebb. A sötétben szinte embernek tűnt, még számomra is. Már vacsorázott aznap. Bőre egészséges árnyalatú volt. A pofikája majdhogynem rózsás. Egy jó adag friss vérnek van ilyen hatása.
Monica megszorongatta a vámpír karját:
- Óóó, ez a bicepsz!
A vámpír elvigyorodott, szemfogai csillogtak. Catherine levegő után kapkodott. A vámpír még szélesebben vigyorgott.
- Buzz régi haver. Ugye, Buzz? - mondta Monica.
Buzz, a vámpír? Na ne már!
De Buzz bólintott:
- Menjetek csak be, Monica. Az asztalod már vár.
Az asztala? Mekkora befolyása lehetett Monicának? A Bűnös Vágyak a Negyed egyik legfelkapottabb klubja volt, és nem lehetett náluk asztalt foglaltatni.
Az ajtón hatalmas tábla hirdette: „Belépés csak kereszt, feszület illetve egyéb szenttárgy nélkül." Elolvastam, aztán továbbvonultam. Nem állt szándékomban megválni a keresztemtől.
Telt, zengő hang szállt felénk:
- Anita, örülök, hogy eljöttél.
A hang gazdája Jean-Claude volt, a klub tulajdonosa, vámpírmester. Úgy nézett ki, hogy egy vámpírnak kellett. Fehér ingének ódon, csipkés gallérjával összevegyültek hajának csigái. Csipke ömlött sápadt, hosszú ujjaira is. Az ing nyaka nyitva volt, a túlburjánzó fodrok között látni engedve a vámpír csupasz mellkasát A pasasok többsége nem vehetett volna föl egy ilyen inget. De egy vámpíron abszolút férfiasan hatott
- Ti ketten ismeritek egymást? - Monica meglepettnek tűnt.
- Ó, igen - felelte Jean-Claude. - Blake kisasszony és én már találkoztunk.
- Segítek a rendőrségnek a Riverfront ügyeiben.
- A kisasszony a vámpírok szakértője. - Az utolsó szó lágy volt és meghatározhatatlanul obszcén.
Monica kuncogott. Catherine Jean-Claude-ot bámulta, tágra nyílt, ártatlan tekintettel. Megérintettem a karját, mire összerezzent, mintha álomhól ébredne. Nem fáradtam azzal, hogy suttogjak, mivel tudtam, Jean-Claude úgyis meghallaná:
- Jótanács, a biztonság kedvéért: soha ne nézz egy vámpír szemébe.
Catherine bólintott. A félelem most először ült ki az arcára.
- Sohasem bántanék egy ilyen elbűvölő ifjú hölgyet - Jean-Claude elkapta és a szájához emelte Catherine kezét. Kézcsók. Catherine elvörösödött.
A vámpír Monicának is kezet csókolt. Majd rám nézett, és elnevette magát:
- Drága kis halottkeltőm, ne aggódj. Hozzád sem érek. Az csalás lenne.
Odalépett hozzám. Szilárdan bámultam a mellkasát. Félig a csipke alá rejtve egy égési seb látszott. Kereszt alakú volt. Vajon hány évtizede vájták a húsába?
- Részedről pedig, Anita, az jelentene tisztességtelen előnyt, hogy keresztet viselsz.
Mit mondhattam volna? Bizonyos szempontból Jean-Claude-nak igaza volt.
Szégyenteljes módon a keresztforma önmagában nem okozott kárt a vámpíroknak. Mert akkor Jean-Claude nagy szarban lett volna. Sajnos, a keresztet meg kellett szenteltetni, és hinni kellett benne. Egy ateista, aki kereszttel hessegeti a vámpírokat, igazán szánalmas látvány.
Jean-Claude úgy sóhajtotta el a nevem, mintha a bőrömre lehelné:
- Anita... Mire gondolsz? - Rohadtul megnyugtató hangja volt. Legszívesebben fölnéztem volna, hogy lássam, milyen arc társul hozzá. Jean-Claude-ot nagyon érdekelte, hogy részlegesen immúnis vagyok rá. Ezenkívűl a karomon lévő kereszt alakú égési seb is érdekelte. Szerinte mulatságos volt. Valahányszor találkoznunk, teljes erejéből próbált engem elbűvölni, én pedig teljes erőmből próbáltam öt figyelmen kívül hagyni. Eddig mindig én nyertem.
- Azelőtt sohasem kifogásoltad, hogy keresztet hordok. - Akkor rendőrségi ügyben jöttél; most nem.
Csak bámultam Jean-Claude mellkasát, és azon töprengtem, vajon tényleg olyan puha-e a csipke, mint ahogy kinéz. Valószínüleg nem.
- Ennyire nem bízol a saját erődben, pici halottkeltőm? Gondolod, hagy csakis ez a nyakadban fityegő ezüstdarab a felelős azért, hogy ellen tudsz állni nekem?
Nem gondoltam; de tudtam, hogy segít. Jean-Claude saját bevallása szerint kettőszázöt éves volt. Egy vámpír hatalma két évszázad alatt sokat növekedhet. Jean-Claude arra célzott, hogy gyáva vagyok. Nem vagyok gyáva.
A nyakamhoz nyúltam, hogy levegyem a láncot. Jean-Claude arrébb lépett, és hátat fordított nekem. A kereszt ezüstösen csörrent meg a tenyeremben. Egy szőke halandó nő jelent meg mellettem. Adott egy bilétát, és elvette a keresztet. Szép. Egy ereklyetáros csaj.
A kereszt nélkül egyszerre alulöltözöttnek éreztem magam. Alváshoz és fürdéshez sem vettem le.
Jean-Claude ismét odalépett hozzám:
- Ma nem fogsz tudni ellenállni a látványnak, Anita. Valaki úgyis megbabonáz majd.
- Nem - feleltem. De nagyon nehéz úgy kemény csajnak lenni, miközben valaki mellkasát bámuljuk. Hogy kemény csajt játsszunk, ahhoz igazából szemkontaktus kell, de az most tilos volt.
Jean-Claude nevetett. A hangja érdes volt. Mintha egy vadállat dörgölőzött volna hozzám. Forróság és némi halál áradt belőle.
Monica karon ragadott:
- Imádni fogod. Megígérem.
- Bizony - mondta Jean-Claude. - Ezt az éjszakát sosem felejted el.
- Ez fenyegetés? - kérdeztem.
A vámpír megint nevetett; megint ugyanaz a szörnyű hang:
- Anita, e helyütt csupán kéjt találsz, erőszakot nem. Monica megrángatta a karomat.
- Siessünk, mindjárt kezdődik a müsor.
- Műsor? - kérdezte Catherine.
Nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjak:
- Isten hozott a világ első és egyetlen vámpír-sztriptízbárjában, Catherine. - Ne viccelj!
- Cserkész becsszóra.
Visszapillantottam az ajtóra, magam sem tudom, miért. Jean-Claude csak állt ott, mozdulatlanul. Mintha nem is létezett volna. Aztán megmozdult, kezét az ajkához emelte. Csókot dobott nekem. A műsor elkezdődött.


4
Az asztalunk csaknem beleütközött a színpadba. A helyiséget nevetés és a szesz szaga töltötte be, valamint néhány színlelt sikoly, ahogy a vámpír pincérek járkáltak az asztalok között. Érezhető volt a fojtott félelem. Az a különös fajta rémület, amit a hullámvasúton és a horrorfilmek alatt érzünk. Biztonságos rémület.
A lámpák kialudtak. Magas, metsző sikolyok visszhangoztak a teremben. Egy pillanatnyi valós rémület. Jean-Claude hangja a sötéthól érkezett:
- Üdvözlök mindenkit a Bűnös Vágyak Klubjában. Szolgálatukra. Azért vagyunk itt, hogy az önök legsötétebb álmait valóra váltsuk. - Hangja mint az éjfél selymes suttogása. Rohadtul jól csinálta. - Soha nem képzelték még el, milyen volna a bőrükön érezni a lélegzetemet? Az ajkamat a nyakukon. A fogak karcolását. A harapásom édes, éles fájdalmát. Szívük vadul dobog a mellkasomon. Vérük az ereimbe folyik. Megosztják magukat velem. Életet adnak nekem. Tudják, hogy nem élhetek önök nélkül. Egyikőjük nélkül sem.
Talán a sötétség intimitása okozta; mindenesetre úgy éreztem, hogy Jean-Claude hangja nekem szól, csakis nekem. Én voltam a választottja, az egyetlen. Nem, nem így volt. A klubban minden nő ugyanazt érezte, amit én. Mindannyian a választottai voltunk. És ebben talán több igazság volt, mint bármi másban.
- Ma esti első előadónk osztozik az álmaikban. Meg akarta tudni, milyen a legédesebb csók. Megelőzte önöket, hogy elmondhassa: csodálatos volt. - Jean-Claude várt, amíg a csend be nem töltötte a sötétséget, amíg hangosan nem dobogott a szívem. - Aki ma este eljött közénk... Phillip.
- Phillip! - suttogta Monica.
A közönség egy emberként sóhajtott fel, majd halk kántálás futott végig a termen: - Phillip, Phillip...
A moraj körülvett minket a sötétben, akár egy ima.
A fények újra kigyúltak, mint amikor a moziban véget ért a film. A színpad közepén egy fiú állt. Fehér póló simult a felsőtestére, nem volt izomagyú, csak kidolgozott. Jóból is megárt a sok. Öltözékét fekete bőrdzseki, szoros farmer és bakancs egészítette ki. Akár az utcáról is betévedhetett volna. Sűrű barna haja épp' a válláig ért.
Zene úszott az alkonyi csendbe. A fiú ringatózni kezdett a zene ütemére, alig láthatóan körözve a csípőjével. Mintha lassított felvételen lenne, kibújt a bőrdzsekijéből. A lágy zene lüktetett. A fiú teste a zenével együtt lüktetett. A dzseki a színpad deszkáira csusszant. A fiú egy pillanatra kibámult a közönségre, hogy lássuk, amit kell. Mindkét könyökhajlatát sebhelyek ölelték körül, olyan sűrűn, hogy a bőre fehér hurkákba gyűlt.
Nagyot nyeltem. Nem tudtam biztosan, mi következik most, de fogadni mertem volna, hogy nem lesz kedvemre való.
A fiú két kezével hátrasöpörte a haját a homlokából. Fel-alá járkált és vonaglott a színpad szélén. Az asztalunk közelében megállt, és lenézett ránk. A nyaka úgy nézett ki, mint egy drogosé.
Látni se bírtam. Azok a csinos kis harapásnyomok és sebhelyek! Fölpillantottam, és észrevettem, hogy Gatherine a saját ölébe bámul. Monica kihajolt a székből, ajka félig nyitva.
A fiú két kézzel megragadta fehér pólóját, és húzni kezdte. A póló szétszakadt, és lehámlott a testéről. A közönség sikítozott. Páran a nevét kiáltották. A fiú elmosolyodott. Mosolya káprázatosan buja volt, el lehetett tőle olvadni. Sima, meztelen mellkasát sebhelyek tarkították: fehér sebhelyek, rózsaszín sebhelyek, régiek és újak. Tátott szájjal ültem és bámultam.
- Istenem! - suttogta Catherine.
- Ugye, hogy szuper a pasas? - kérdezte Monica.
Rápillantottam. Magas gallérja félrecsúszott, leleplezve két csinos, pontszerű sebet. Meglehetősen régi sebek voltak, már-már hegek. Jézusom.
A lüktető zene erőszakos hangzavarrá vált. A fiú táncolt, ringatózott, riszált, teste teljes erejéből. A bal szegycsontja fölött rongyos, kásás tömeget alkottak a sebhelyek. Összeszorult a gyomrom. A szegycsontját is átharapták a vámpírok, úgy bántak vele, mint a kutyák egy darab hússal. Tudtam, mert nekem is volt egy hasonló sebhelyem. Ami azt illeti, sok hasonló setehelyem volt.
A vendégek kezében bankjegyek jelentek meg, akár eső után a gomba. Monica úgy lobogtatna a pénzét, mint egy zászlót. Nem akartam, hogy Phillip az asztalunkhoz jöjjön. Az óriási zaj miatt egészen közel kellett hajolnom Monicához:
- Monica, kérlek szépen, ne hívd ide!
Mire Monica egyáltalán felém fordult, már tudtam, hogy késő. Sebhelyes Phillip ott állt fölöttünk a színpadon, és minket nézett. Belebámultam abba a nagyon is emberi szemébe.
Aztán láttam, hogy Monica torka lüktet. A nő megnyalta az ajkát, pupillája óriásira tágult. A pénzét Phillip alsógatyájába tömködte.
Monica két keze sebhelyről sebhelyre rebbent, mint két zavart pillangó. Arcát a fiú hasához fektette, és csókolgatni kezdte a sebhelyeit, vörös rúzsnyomokat hagyva maga után. Phillip eközben lassan térdre ereszkedett, Monica ajkát egyre följebb és följebb kényszerítve a mellkasán.
Amint a fiú letérdelt, Monica az arcára szorította az ajkát. Phillip félresimította a haját a nyakáról, mintha tudná, mit akar Monica. Monica nyalogatni kezdte a fiú nyakán a legfrissebb sebhelyet, a nyelve pici volt és rózsaszín, mint egy macskáé. Hallottam a reszkető sóhaját. Aztán megharapta a fiút, az ajka rátapadt a sebre. Phillip összerándult, fájdalmában vagy meglepetésében. Monica állkapcsa megfeszült, a torka lüktetett. A sebet szívta.
Az asztal túloldalán ülő Catherine-re néztem. Csak bámulta őket, az arca kifejezéstelenné vált a megrökönyödéstől.
A tömeg egyre jobban megvadult, mindenki üvöltözött és pénzt lobogtatott. Phillip ellökte magát Monicától, és másik asztal felé vette az irányt. Monica elöretántorodott, feje a mellére bicsaklott, két karja bénán csüngött az oldala mellett.
Elájult? Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a vállát, és rádöbbentem: undorodom tőle. Óvatosan hozzáértem. Monica felém fordult. A szeme lustán csillogott a gyönyörtől. Ajka, miután a rúzs lejött róla, sápadtnak tűnt. Egyáltalán nem ájult el; csak sütkérezett még egy kicsit saját szexualitása fényében. Elhúzódtam tőle, és a nadrágomba töröltem a kezem. A tenyerem izzadt.
Phillip visszament a színpadra. A táncot is abbahagyta. Csak állt ott. Monica harapása kis, kerek jelet hagyott a nyakán. Ekkor megéreztem, hogy a tömeg fölött megmoccan valami. Egy nagyon öreg elme.
- Mi van itt? - kérdezte Catherine.
- Nincsen semmi baj -- mondta Monica. Most már egyenesen ült, de még mindig félig lehunyt szemmel. Végignyalta az ajkát, és nyújtózkodott, kezét a feje fölé emelve.
Catherine felém fordult:
- Mi ez?
- Vámpír - feleltem.
Félelem villant át Catherine arcán, de nem tartott sokáig. Láttam, amint a vámpír elméjének súlya alatt elenyészik a rettegése. Lassan, bambán odafordult a színpadon várakozó Phillip felé. Catherine nem volt veszélyben. Ez tömeghipnózis volt, nem személyes, és nem is tartós.
A vámpír nem volt annyira öreg, mint Jean-Claude, sem annyira ügyes. Ahogy ott ültem, egy százéves elme ereje nehezedett rám, de nem bírt velem. Megéreztem, hogy végigmegy az asztalok közt. Sokat fáradozott, hogy a szegény kis halandók biztosan ne vegyék észre. Mintegy varázsütésre akart közöttük teremni.
Nem sokszor van alkalma az embernek, hogy meglepjen egy vámpírt. Feléje fordultam, és néztem, amint a színpadhoz sétál. Az emberek elragadtatott arccal, vak tekintettel fordultak a színpad felé, és csak vártak. A vámpír magas volt, pofacsontja gőgös, erőteljes, teste szoborszerűen tökéletes. Túl férfias volt ahhoz, hogy szép, és túl tökéletes, hogy igaz legyen.
A közismert jelmezben, vagyis fekete szmokingban és fehér kesztyűben vonult át az asztalok közt. A mellettünk lévő asztalnál megállt, és rám bámult. A gyámoltalanul várakozó közönséget, képletesen szólva, a kezében tartotta. De ott ültem én, és visszabámultam rá, bár kerültem a tekintetét.
A vámpír teste megfeszült meglepetésében. Semmi nem fogható ahhoz, ha egy bizonyos leányzó hangulatának javítása érdekében megzavarjuk egy százéves vámpír nyugalmát.
A vámpír mögé néztem, Jean-Claude irányába. Ő is engem bámult. Feléje emeltem a poharam. Köszöntésemet biccentéssel fogadta.
A magas vámpír ott állt Phillip mellett. A fiú tekintete is épp' olyan üres volt, minta többi emberé. Aztán a varázslat, vagy akármi, tovatűnt. A közönség a vámpír egyetlen gondolatára magához tért, és felhördült. Varázslat!
Jean-Claude hangja töltötte be a hirtelen támadt csendet:
- A színpadon: Robert! Fogadják sok szeretettet!
A tömeg vadul tapsolt és sikoltozott. Catherine a többiekkel együtt tapsolt. Láthatóan tetszett neki a dolog.
A zene ismét megváltozott, olyan hangosan lüktetett a levegőben, hogy az már szinte fájt. Robert, a vámpír táncolni kezdett a zene ütemére, gondosan kiszámított, agresszív mozdulatokkal. Fehér kesztyűjét a vendégek közé dobta. A fél párja a lábam előtt landolt. Otthagytam.
- Vedd már fel! - mondta Monica.
Megráztam a fejem. Egy nő hajolt át az egyik szomszédos asztaltól. Lehelete whiskyszagú volt:
- Nem kell?
Megráztam a fejem. A nő felkelt, úgy sejtem, azért, hogy fölvegye a kesztyűt. De Monica megelőzte. A nő visszaült, és boldogtalannak látszott.
A vámpír közben vetkőzött, megmutatva sima, széles mellkasát. Majd az ujjhegyére támaszkodva fekvőtámaszokat nyomott a színpadon. A közönség őrjöngött. Rám nem volt nagy hatással a dolog. Tudtam, hogy a vámpír bármikor képes lenne fekve kinyomni egy autót, ha akarná. Mi ehhez képest egypár fekvőtámasz?
A vámpír körbetáncolta Phillipet. Phillip arccal feléje fordult, karját kinyújtva, kissé görnyedt háttal, mintha támadást várna. Körözni kezdtek. A zene elhalkult, egészen addig, amíg már csak hátteret szolgáltatott a színpadi eseményekhez.
A vámpír közeledni kezdett Phiiliphez. Phillip mintha megpróbált volna elmenekülni a színpadról. A vámpír váratlanul ott termett előtte, elállva a menekülés útját.
Én sem vettem észre a trükköt. A vámpír egyszerűen csak ott termett a fiú előtt. A jeges rémület minden levegőt kipréselt belőlem. Nem vettem észre a vámpír trükkjét, és mégis megtörtént.
Jean-Claude két asztallal arrébb állt. Fehér kezével felém intett, köszöntésképpen. A szemét. Belemászott a fejembe, és én nem is tudtam róla. A közönség felhördült. A színpadra néztem.
A vámpír hátracsavarta Phillip fél karját; mindketten térdeltek. A vámpír másik kezével belemarkolt a fiú hosszú hajába, és fájdalmas szögben hátrarántotta a fejét.
Phillip szeme tágra nyílt a rémülettől. A vámpír nem hipnotizálta. Ébren volt! Ébren volt, és félt. Édes istenem. Phillip lihegett, mellkasa szaggatott ütemben emelkedett és süllyedt.
A vámpír kinézett a közönségre és sziszegett, szemfogai megvillantak a reflektorfényben. Ez valahogy állatiassá tette gyönyörű arcát. Vérszomját a tömeg is megérezte. Éhségétől összeszorult a gyomrom.
Nem, ebben az érzésben nem voltam hajlandó osztozni vele. Körmömet a tenyerembe vájva összpontosítottam. Az érzés elmúlt. A fájdalom segített. Szétnyitottam reszkető ujjaim, és négy, félhold alakú vájatot láttam, amelyek lassan vérrel teltekmeg. Az éhség körülöttem lüktetett, betöltötte a közönséget, de engem nem; engem nem.
Zsebkendőt szorítottam a kezemhez, és igyekeztem kerülni a feltűnést.
A vámpír hátrahúzta a fejét.
- Ne! - suttogtam.
A vámpír lecsapott, foga belemélyedt a húsba. Phillip fölsikoltott; sikolya visszhangzott a klub falai közt. A zene elhalt. Senki sem mozdult. Hallani lehetett volna, ha valaki leejt egy tűt.
Aztán halk, cuppogó hangok törték meg a csendet. Phillip felvonított, fejhangon. Aztán újra és újra, gyámoltalanul.
A tömeget néztem. A vámpírral voltak, érezték az éhségét, a vérszomját, érezték, ahogy zabál. Talán Phillip rémületét is átérezték; nem tudom. Én távol voltam mindettől, és örültem, hogy így van.
A vámpír fölállt, hagyta Phillipet mozgásra képtelenül a színpadra zuhanni. Akaratom ellenére felálltam én is. A fiú hosszú, kínos lélegzetet vett, sebhelyes háta megrázkódott, mintha a halállal küzdene. Talán így is volt.
De mégis élt. Visszaültem a helyemre. A térdem remegett. Izzadság verte ki a tenyeremet, és belemart a karmolásokba. A fiú élt és élvezte. Ha valaki ezt meséli nekem, nem hiszem el. Azt mondtam volna, hazudik. Egy harapásfüggő ember. Istenuccse, most már mindent láttam,
- Ki kér egy csókot? - suttogta Jean-Claude.
Egy szívdobbanásnyi ideig senki sem mozdult, majd itt is, ott is pénzt szorongató kezek emelkedtek a magasba. Nem sok, csak néhány. A legtöbb ember zavartnak látszott, mintha éppen most ébredtek volna valami tossz álomból.
Monica is pénzt szorongatott.
Phillip ott feküdt, ahol addig, a mellkasa emelkedett és süllyedt.
Robert, a vámpír odajött Monicához. Monica pénzt dugott a gatyájába. A vámpír véres szemfogait Monica ajkához préselte. A csók hosszú volt és mély, telistele tapogatózó nyelvekkel. ízlelgették egymást.
Aztán a vámpír elhúzódott Monicától, ó megpróbálta a nyakánál fogva visszatartani a vámpírt, de az félresiklott. Aztán felém fordult. Megráztam a fejem, és az üres tenyeremet mutattam neki. Itt nincs pénz, haver.
A vámpír felém kapott, gyorsabban, mint egy kobra. Nem volt időm gondolkozni. A székem nagy robajjal zuhant a padlóra. Én már álltam, épp hogy csak nem ért el a vámpír. Közönséges halandó nem vette volna észre, hogy támad. A játék, ahogy mondani szokás, véget ért.
A közönség zajongani kezdett, ahogy mindenki megpróbált rájönni, mi volt ez. Csak a kedves halottkeltő a szomszédból, emberek, nem érdemes izgulni rajta. A vámpír még mindig engem bámult.
Hirtelen ott termett mellettem Jean-Claude. Nem láttam, mikor jött.
- Jól vagy, Anita? - kérdezte.
A hangja olyan dolgokat árult el, amelyeket a szavaiból még csak gyanítani semlehetett. Elsötétített szobában, hűvös takaró alatt elsuttogott ígéreteket. Lehúzott a mélybe, elringatott, mint az örvény a részeg tengerészt, és ez jó volt. Aztán dobhártyaszaggató zaj dübörgött végig az agyamon, kiűzte belőlem és sakkban tartotta a vámpírt.
A csipogóm szólalt meg. Pislogtam, és nekitántorodtam az asztalnak. Jean-Claude felém nyúlt, hogy támogasson.
- Ne érj hozzám! - mondtam. Jean-Claude mosolygott:
- Hát persze.
Lenyomtam a csipogóm gombját, hogy elhallgattassam. Istenem, köszönöm, hogy inkább az övemre raktam, nem a táskámba. Különben sohasem hallottam volna meg. A bárból telefonáltam. A rendőrségnek szüksége volt a szakértői véleményemre a Hillcrest temetőben. A szabad estémen is dolgoznom kellett. Hurrá, de tényleg! Felajánlottam Catherine-nek, hogy elviszem, de ő maradni akart. Mondhat bárki bármit a vámpírokról, valóban érdekesek. Ez is benne van a munkaköri leírásukban, mint a vérivás meg az éjszakázás. Catherine azt tett, amit akart.
Megígértem neki, hogy időben érte jövök, és autóval hazaviszem. Aztán visszaszereztem a keresztemet az ereklyetáros lánytól, és a blúzom alá csúsztattam. Jean-Claude az ajtónál állt.
- Kis halottkeltőm, majdnem elkaptalak - mondta.
Az arcára pillantottam, aztán gyorsan lesütöttem a szemem. - A majdnem, az nem számít, te vérszívó strici!
Jean-Claude hátravetette a fejét, és nevetett. Nevetése elkísért az éjszakába, mintha bársonyt húztak volna végig a gerincemen.

(folyt.köv.)

Nincsenek megjegyzések: